– Európa, szabadság – ezt sóhajtotta a színpadról egy teljes órán keresztül Ameli, s amikor ezeket a szavakat először kimondta, az egri drámanappali szomorkás társasága hirtelen visszatartotta a lélegzetét. Ettől megfagyott a lakásban a levegő, s néma űr maradt utána, évszázados, történelmi vákum.

Pedig amúgy is nehéz szívvel érkeztem.

Boldogtalanul gubbasztottam a színháznak berendezett szobában, s szétáradt bennem az üresség, úgy beledermedt a csontjaimba, mint a láva. Európa, szabadság... Nem tudom, hogy mire gondolhattak a lakásban a többiek. Nekem ezekről a szavakról az jutott eszembe, hogy hazánk fővárosában holnaptól lesz egy új vezetésű színház, ahol e fogalmak különös jelentést nyernek. Holnaptól másképpen terjed azon az új színpadon a „szabadság” hanghulláma. Az „Európa”, ha el is hangzik, másképpen rezonál majd azokban a Nyugat felé bezáruló fülekben, és a szó hallatán az európainak ezer éve berendezett ország számos pontján fölharsan a megvetés, gúny és röhej kórusa.

– Európa beteg, szúrjuk mielőbb szíven! – honfitársaim ezt üvöltik körülöttem a bíró, a hóhér és az áldozat egyazon szerepébe bújt Kelet-Európában, s tán eszükbe nem jut, hogy a szülő, ha meggyengül, elsőre talán mégsem kést érdemelne a gyermekektől. De mostanában szinte csakis efféle hazai kórusokról olvasok, ha a világlapokat kinyitom, s nem tudom már, hogy mi a jobb nekünk: ha a hazánk benne van a külföldi sajtóban, vagy ha nem. Ha nem vagyunk benne, az se jó.

Mondom, nehéz volt a szívem. De vessek magamra: az előadás előtt olvastam el a The New York Timesban a lap által idén kirándulásra föltétlenül ajánlott helyek negyvenötös listáját. S nem kellett volna. Magyarország ugyanis nem volt rajta.

Amin azért megütődtem. Pedig a környékünkről szerepelt a listán Ukrajna, Lengyelország, Ausztria és Horvátország. Ez fájt. Nem mintha sajnálnám a világ turistáitól Ausztriát, Horvátországot Lengyelországot vagy Ukrajnát.

Viszont mit keresett azon a listán a világűr? Mit keresett rajta a semmi? Ugyanis a tizenkilencedik helyre sorolt Birmingham és a huszonegyedik Kerala között a lap a huszadik helyre a világűrt javasolta. Tényleg. Űrhajóval a néma űrt, a fekete vákuumot tanácsolta, a semmit a turistáknak.

Pedig azért oda befértünk volna, Birmingham és Kerala közé, a semmi helyére. Vagy mellé. És akkor a hiány mit se fájna most nekem.

Miközben az egri lakásszínházban Amelinek tapsoltam, ezen tűnődtem. Hogy azért igazán nem került volna olyan nagy munkába a világűrt kitörölni a cikkben, és helyébe a Hungaryt beírni. Biztosan kiadta volna a kereső, hogy az micsoda, Kelet-Európa a bíró, a hóhér és az áldozat ugyanazon szerepében, hogy milyen is az, Hungary az űrben. Mi is az a Hungary a semmiből nézve, milyen lehet az, ezen tűnődtem.