Mondhatja, amíg csak akarja Selmeczi Gabriella, a Fidesz szóvivője, hogy „a Jobbik nyíltan kiírta magát a magyar demokráciából”, nem jutunk semmire, amíg arra nem mond valamit: milyen is az a demokrácia, amely mellett őrangyalként hajkoronáját igazgatja.

Agyonidézték Vona Gábor hétvégi szavait, amelyek szerint „nem vagyunk kommunisták, nem vagyunk fasiszták, nem vagyunk nemzetiszocialisták, de demokraták sem vagyunk”. Ám elfelejtették melléjük tenni az „eszmei” indoklást: nem azok, mert a Jobbik szellemi centruma nem az osztályhatalom, nem az államhatalom és nem a faji alapokon nyugvó hatalom, a pénz és a szellemi tőke sem, nem tagjai annak a demokrata eszmeiségnek, amivé az mára züllött. Csupa tagadás. De hogy kik ők, arról nem tudunk meg semmit.

Ehhez képest végképp viselhetetlen terhet rak a saját vállára Vona Gábor, amikor a liberális demokráciák válsága utáni elkerülhetetlen fegyveres konfliktusra készítené fel és abban vezetné az országot. Az a nyílt diktatúra igényének a bejelentése, hogy javítani akarja a magyar társadalom önvédelmi, önszerveződési képességét a nyugati világot és Magyarország többi politikai erejét is átható „materialista, ultraliberális” eszmeiséggel szemben. „Harc, harc és harc ezzel a nemzet-, ember- és istenellenes rendszerrel szemben”, egy „kényszerítő erővel bíró eszmeiség” nevében.

A mondatok mögötti „gondolatok” ismerősek. Épp abból a „demokráciából”, nem az ország, hanem a Fidesz demokráciájából, amelyről Selmeczi hallgat, de ahonnan kiátkozza a szélsőjobbot, saját pártjának ördögi szókimondó szellemét. Hiszen Vona nem véletlenül ismeri fel magát a minapi békemenet „Nem leszünk gyarmat” jelszavában. Az ugyanis nem más, mint írásos változata a Jobbik EP-képviselője által elkövetett uniós zászlóégetésnek.

A kérdés viszont valóban égető. Nemcsak a Jobbik, a Fidesz, a demokratikus ellenzék, hanem egész Európa keresi rá a választ: a gazdasági válság vajon egy-e a kapitalizmus válságai közül, amelyet a polgári demokrácia fel tud oldani, vagy pedig befellegzett a kapitalizmusnak és a parlamentarizmusnak, az uniónak, s az apokalipszis lovasainak érkezésére kell felkészülnünk?

Amikor Orbán Viktor az unió európai értékrendszerének kereteit feszegetve a Nyugat haldoklását emlegeti, amikor a parlamentarizmust parlamentáris puccsal egypólusú erőtérré alakítja, amikor „az emberek” nemzeti közösségének vetné alá az egoizmusnak bélyegzett polgári individualizmust, azaz megfosztaná a polgárt saját autonómiájától, akkor (a hatalomgyakorlás kényszerének engedelmeskedve?) csak mollban mondja ugyanazt, amit Vona ellenzékben dúrban fogalmaz. „Másfajta uniót” szeretne látni, vagy semmilyet. És a retorika e démonizált kakofóniája addig talál számára elégséges tömegben figyelmes fülekre, amíg a baloldali-liberális-zöld demokratikus ellenzék, a konzervativizmus csak rekedt dudorászásra képes.