Dr. Rácz Jenő, a kórházszövetség elnöke megmondta (nem először), miként lehetne minden várólistás betegnek jobb: ki kell dobni a törvényből azt a passzust, hogy egyetlen beteg se élvezhet előnyt azért, mert fizet. Élvezhessen! Aki kifizeti a műtétjét, azt soron kívül műtsék meg. Ezzel mindenki jól jár, rosszul meg senki, mert szabad kapacitás van, csak pénz nincs, hogy kihasználják. Ha fizet, aki tud, akkor előbb kerül sorra az is, aki nem tud. Mi több, a fizetős műtétek árából újabb nemfizetőseket is lehetne finanszírozni. Nem szenvednének a várólistás betegek olyan sokáig, nem romlana közben annyit az állapotuk, miközben a drága eszközök kihasználatlanul avulnak. A mélyen alulfizetett kórházi személyzet is hozzájutna némi legális mellékjövedelemhez. Persze, mint minden terápiának, ennek is vannak veszélyei, amit csak az eljárás gondos szabályozásával lehet csökkenteni, s ettől még az egészségügy nem gyógyulna meg, de javulna az állapota, nem is keveset.

Ám dr. Réthelyi Miklós miniszternek az ötlet nem tetszik. Azzal a demagóg szöveggel jön, hogy „az egészségügyi rendszernek nem lehetnek kárvallottjai azok, akik szegények”. Mindig is azok voltak. Csak jobb lenne nekik, ha a fizetőképesek elkerülnének előlük a listáról, és egy kicsit az ő műtétjükbe is befizetnének. Ha magánklinikába viszik a pénzüket, abból a szegényeknek semmi sem jut.

A miniszter után az ellenzéknek is színt kellene vallania. Az ellenzék mondhatja, amit a Fidesz mondott ellenzékben: ha mi kormányzunk, lesz rá pénz, hogy az állam idejében megműtsön mindenkit. Aztán persze nem lesz, mert másra sem lesz, s erre az Isten pénze és a legbrutálisabb tb-járulék sem elég. Az értelmes ellenzék nyilván nem mondhat mást, mint hogy ami mindenkinek jó, azt meg kell csinálni. Persze értelmesnek lenni nehéz. Nem értelmileg, lelkileg. Nem véletlenül vannak oly jó esélyei a demagógiának az értelemmel szemben.

Ami mindenkinek jó – az azért nagyon sokaknak borzasztó. Akinek reménye sincs rá, hogy a műtétjét kifizesse, valamivel rövidebb ideig várna és szenvedne ugyan, de ennél az előnynél sokkal mélyebben élné át a hátrányt, hogy azért kell neki sokkal többet szenvednie a fizetősöknél, mert sóher. És az ő lelki fájdalma még semmi a szeretteiéhez, párjáéhoz, gyerekeiéhez, testvéreiéhez, szüleiéhez képest. De még többen vannak és még nagyobb a lelki terhük azoknak, akik számára a saját műtétjük vagy szeretteik műtétjének a kifizetése nem teljesen lehetetlen, csak nagyon nehéz. Meg kell koplalni, el kell adósodni, kockáztatni kell jövőt, lakást. Ezt vállalni nagyon nehéz, megtagadni még nehezebb, s elfogadni a legnehezebb.

S mi lenne, ha közvetlenül az életünkről lenne szó? Most nincs. A javaslat életmentő műtétekre nem vonatkozik. Senki sem merné azokra is kiterjeszteni. Ne is merje, mert akkor a lelki terheink már tényleg túl lennének az elviselhetőség határán. Csak tudjunk róla, hogy ezzel a korlátozással embereket ölünk. Nemrég idézte Danó Anna egy fővárosi klinika vezető főorvosától: „Olyan betegek is meghalnak, akiket simán meg lehetne menteni, ha időben műtőasztalra kerülhetnének. Szinte már csak a véletlenen múlik, ki kerül oda időben, s ki nem.”

Abból, hogy az orvostudomány sokkal többre képes, mint amit akár a leggazdagabb ország finanszírozni tud, félelmetes dilemmák keletkeznek. És ezek most már örökre velünk maradnak.