Feri érdekes mesterséget űzött egykoron.

Vannak ősi szakmák, és vannak vadonatújak, vannak haló porukból föltámadók és végleg, nyom nélkül kihalók.

Ilyen szakma volt az övé, Feri bácsié. Inkurrenciás volt ugyanis.

Apai nagyapja még földbérlő volt Pápán, Feri apja Göttingenben tanulta ki a gazdászkodást. Gazdatiszt lett, majd vigéc. A Feri gyerek a pápai reformátusoknál tanult, 1944-ben érettségizett. A banketten a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke, Győri Elemér levetette kabátjáról a sárga csillagot. A háború alatt a papát munkaszolgálatra vitték többször is, Ferenc megjárta Bergen-Belsent. Hazajöttek.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS

Ferenc a hatvanas években a MÁVAG-ban volt technikus, majd az Inkurrencia Szövetkezet vezetője lett. Teljes neve a cégnek ez volt: Felesleges Elfekvő és Osztályos Árukat Értékesítő Kisipari Szövetkezet.

A gyerekeknek ma már el kell mondani, hogy abban az időben tervgazdálkodás folyt Magyarországon, ott is. Ez azt jelentette, hogy volt egy államilag jóváhagyott terv, miszerint például egy traktorgyárnak évi ezer traktort kellett gyártania. Hogy egy traktor mennyibe kerül, és hogy azt a traktort el lehet-e adni, az nemigen számított. Csak az ezer meglegyen. A bökkenő csak az volt, hogy a traktorhoz kell vas, acél, gumi és mindenféle más, vasat, acélt, gumit pedig hol be lehetett szerezni, hol nem. Az utóbbi esetben viszont nem lehetett traktort gyártani, és akkor lebaltázták az igazgatót. És mivel ezt minden igazgató igyekezett elkerülni, ezért, biztos, ami biztos, megrendelte három helyről is a vasat, acélt, gumit. Ha egy helyről mindent megkapott, akkor minden rendben volt. Ha két helyről, három helyről is vagy sehonnan semmit sem kapott, akkor baj támadott.

A fölöslegtől meg kellett szabadulni gyorsan, a hiányt pótolni kellett sebesen. Ezekben az esetekben tárcsázták Ferit. Hiánygazdaság volt, tehát rengeteg volt a fölösleg. Azt, hogy miből és főleg hol van fölösleg, hogy hol van inkurrens termék, nos azt tudta Feri és a cég.

Fölkutatták és megvették a fölös készleteket, és eladták. Ha nem kelt el valami eredeti formájában, akkor áttranszformálták az árut. A nagy lemezeket fölvagdosták, szögvassá hajlították, és eladták úgy. Ha a drót nem fogyott, kerítést fontak belőle, és azt dobták piacra. Az Inkurrencia vezette be az autógumik futózását is, a használt abroncsokat meghámozták, és rávulkanizáltak egy köpenyréteget. Ferenc mindenkit ismert: téeszelnököt és gyárigazgatót, külkerest és belkerest, párttitkárt és tanácselnököt, portást, vadászt, főrendőrt, altisztet, focistát, melóst. Szót értett mindenkivel, bejutott bárhova, megvett bármit, és el is adta azt bármikor bárkinek. Tudta, merre hány méter, mi a dörgés, mit csinál a karón a varjú.

Az Inkurrencia históriája jól példázza, hogy hogyan, miféle búvópatakokban élte túl a „kommunizmust” a vállalkozói szellem, a seft, a lelemény. Feri bácsi azt mondja kicsit rezignáltan: élete első húsz évében büdös zsidó volt, 1949-től egy darabig gyanús kispolgári elem, 1990-től pedig mocskos kommunista lett.

És – bár ezt nem mondta, de hát evidens – a konszolidált Kádár-kor, a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek derekáig terjedő időszak volt a pihenő; ekkor lehetett viszonylagos biztonságban, jólétben, otthon. Konfliktusa volt elég, de kapott elismerést, kitüntetést is, és mindenekelőtt: életére nem törtek, és ezt tudta, érezte, és meg is becsülte.

Mára Feri bácsi lett inkurrens kicsit. De azért nincsen oka panaszra. Békésen éldegélnek Iza asszonnyal. Az év nagyobb részét itt töltik, Zalában, néha utaznak külhonba is, tengerentúli rokonokat is látogattak már, de Feri bácsi volt ötször a németek vendége Bergenből fakadón, egyszer a saarbrückeni érsek is vendégül látta egy hétre őt.