A mieinket nem kritizáljuk, az ellenséget nem dicsérjük. A kormánypropaganda háromszor annyiba fog kerülni, mint eddig a három közszolgálati csatorna, de a takarékosságra hivatkozva mindenkit kirúgunk, aki nem áll be a sorba. A sajtó kap egy szigorú médiahatóságot – innen még a KDNP-seket is elhajtjuk, a frontvonalban csak a leghűségesebb pártmunkások küzdhetnek.

Az Alkotmánybíróságba betoljuk Stumpfot, Balsait, Pokolt, a testület jogkörét viszont alaposan megnyirbáljuk. A főbírót elküldjük a pokolba. Szájerral íratunk egy új alkotmányt, és rögtön el is fogadjuk. Akinek nem tetszik, mehet Strasbourgba reklamálni. Szájerné jutalmul dönthet a bírói kinevezésekről. Lesz dolga, mert az öreg bírókat – akiket nem mi neveztünk ki – nyugdíjba zavarjuk.

Az iskolákat államosítjuk, a felsőoktatásért pedig mindenkitől kérünk valamit – a diákok fele tandíjat fizet, a többit nem engedjük külföldre dolgozni, hogy ők is rájöjjenek: nincs ingyenebéd.

Bevezetjük a kötelező közmunkát a minimálbér feléért. A munkanélküliek számát nem csökkentjük, az államadósságot növeljük. A jelentős pénzforgalmú állami cégeket kötelezzük, hogy Simicskánál hirdessenek – azokat is, akik nem árulnak semmit, amit reklámozni kellene. A választási törvényt átírjuk: akkor is győzünk, hogyha kikapunk.

Köztársasági elnöknek kinevezzük Schmitt Palit. Kekeckedni nem mer, aláír mindent. Van róla egy vastag dossziénk.

A főügyész Polt Peti lesz – győztes csapaton nem változtatunk. Illés Zoli lesz a környezetvédelmi államtitkár, de előbb az egész állami környezet- és természetvédelmet felszámoljuk.

Amagánnyugdíjpénztárak pénzét eltőzsdézzük. Amikor az egészet elvitte az árfolyamváltozás, Matolcsy növekedési tervet készít. Az IMF-et hazazavarjuk, másfél év alatt 5000 milliárd forintért gazdasági szabadságharcot vívunk, majd visszahívjuk őket. Szijjártó Peti mindenkivel tudatja, hogy a nemzet önbecsülése többet ér rongyos ötezermilliárdnál. Így nem lesz ugyan pénz oktatásra, egészségügyre meg tömegközlekedésre, de ez nem megszorítás, hanem az ország újjászervezése.”

Nos, képzeljük el, hogy 2010 tavaszán ezt mondják. Mondhatták volna, hiszen ez az igazság.

Nem az a valódi a kérdés, hogy szombaton négyszázezren voltak-e a kormánypárti békemenetben (pontosabban: nem az, hogy a Belügyminisztérium, a közmédia, a Fidesz vagy a szervezők lódítottak-e nagyobbat). Inkább arra kellene válaszolni: lett volna-e négyszázezer szavazójuk, ha azzal kampányolnak, amit kormányzás címén eddig csináltak.