Fehér Sándor
Úgy veszem észre, honfitársaim jelentékeny részének nincs szüksége sem különösebb indokra, sem különösebb buzdításra ahhoz, hogy belekezdjen egy kis idegnyugtató cigányozásba. Ha mégis lankadni látszik a kedv, akkor rögtön érkeznek a segédcsapatok. Az internet legalján összegyűlt szutyokban bőséggel tenyésznek olyan portálok, amelyek – esetenként a média fősodrához tartozó termékek vokáljától kísérve – nem csupán kielégítik, hanem folyamatosan fenntartják és aprólékos, szorgos gyűlöletmunkával igyekeznek tovább növelni az igényt.
A tragikus baleset történetét mindenki ismeri. A sziklának ütközött olasz tengerjáró, a Costa Concordia áldozatai között van Fehér Sándor. Zenészként dolgozott a hajón. Halálának pontos körülményeit nem tudjuk (és talán soha nem is fogjuk megtudni), de a szemtanúk ellentmondásos beszámolói abban megegyeznek, hogy a balesetet követő káoszban higgadtan és bátran viselkedett: mentőmellényt adott a pánikba esett, síró gyerekekre. Segített, hogy elhagyhassák a megfeneklett hajót.
A mártíromság pátosza nélkül, ösztönösen cselekedett. Azzal a szeretettel, ahogyan az utólag nagy nyilvánosságot kapott felvételeken beszélt tanítványairól és a művészetről.
A külföldi sajtó hősként ünnepelte a 38 éves magyar zenészt, aki saját életét feláldozva mentette másokét. Közben a hazai sajtó egy része sután keresgélte a szavakat. Magyar? Persze. De… Szégyenlős zavarban, szinte pironkodva jelent meg neve és foglalkozása mellett a jelző: „cigány”.
A bizonytalankodás végül is érthető. Évtizedek óta nem sikerült legalább megközelítőleges egyezségre jutnunk arról, hogy az etnikai hovatartozást mikor, milyen összefüggésben szabad – vagy éppen kell – említeni. A terméketlen vitákat kihasználva a szélsőjobbról indított propaganda beszüremkedett a mértékadónak tartott (elsősorban a jobboldali) médiába is.
Erősen hozzájárult ehhez a rasszista hecckampányok elutasításában gyengélkedő politika gerinctelensége is. A politikai elit „a nyilvánosságban leváltotta az emberi jogi beszédmódot. Nem árnyalta, ellensúlyozta vagy felülírta, hanem egyszerűen kitörölte” – állapítja meg a roma médiaképről szóló minap közzétett jelentésében Bernáth Gábor és Messing Vera.
Konszolidált viszonyok között talán valóban nem is lenne fontos, hogy mely kisebbséghez tartozik az a férfi, aki példát mutatott a vészhelyzetben. Mégis: most feltűnően nagy a csend azon a fertályon, amely máskülönben minden létező és kitalált lehetőséget megragad, hogy gyomorforgató módon uszítson a romák ellen. A magyar hegedűművész cigányságának ez a szemérmetlen hallgatás ad jelentőséget.
Újabban pocsék a hírünk a világban, Fehér Sándor viszont dicsőséget szerzett hazájának. A sors hozta így, és a lehető legdrágább árat fizette érte.
