A SZER hallgatói azonban társadalmi helyzetük, ideológiai beállítottságuk és aktivitásuk tekintetében egyaránt erősen különböztek a demokratikus ellenzékkel kapcsolatban álló baloldali indíttatású kritikai értelmiségi körtől. Részben azok közül kerültek ki, akik vagy a kommunista rendszerben lettek vesztesek, vagy nem találták a helyüket a puha diktatúra korlátozott előmenetelt biztosító világának alkurendszerében. A korábbi keresztény nemzeti osztály tagjai, illetve leszármazottaik, a meghurcolt paraszti hátterű, első generációs értelmiségiek, vidéki, vesztenivaló nélküli családok tagjai mellett a hallgatók közé tartoztak a rendszerbe különösebb elkötelezettség nélkül integrálódottak is, akik pusztán több információra vágytak. Ők alapvetően nem kiábrándult baloldaliak, hanem inkább „született” jobboldaliak, az általuk nemzetinek tekintett értékeket követők voltak. Az a paradox helyzet keletkezett, hogy míg a demokratikus ellenzék együttműködési kísérlete a népi írók, értelmiségiek körével – az 1985-ös monori tanácskozás kivételével – kudarcot vallott, addig a SZER által közvetített személytelen struktúrán keresztül a távoli, személyes kapcsolataiban jelen nem lévő, jelentős részben más politikai értékrendű társadalmi réteggel, a nyolcvanas évek második felére virtuálisan mégis megvalósult. A SZER az éteren keresztül nemcsak földrajzi, hanem társadalmi és ideológiai távolságokat hidalt át.

Míg a népi írók köre a reformkommunista kapcsolatokat keresve kívánt „fontolva haladni”, addig a demokratikus ellenzék kívül állt a rendszeren. Így az „urbánus” dominanciájú, nyugatias értékrendű, szamizdatozó ellenzék hallgatósága, méltányolója zömmel a kommunista rendszert többgenerációs életélményei folytán elutasító, többnyire keleteuró pai értelemben jobboldali érzelmű, a Nyugat-ellenes-népies gondolatra fogékony társadalmi csoportokból került ki. Szemükben a demokratikus ellenzéket a kiállásukért ellenük elkövetett hatalmi atrocitások hitelesítették, ugyanakkor a rendszerváltó ideológia diktatúraellenessége számukra csak antikommunizmust jelentett.

A rendszerváltás idejére a demokratikus ellenzék a liberális demokrácia és piacgazdaság mellett hitet tevő, a nyolcvanas évek második felében beérő baloldali indíttatású, intellektuális diktatúraellenessége ért öszsze a Szabad Európa Rádió hullámain keresztül a jobboldali indíttatású, családi életélmények által meghatározott kommunistaellenességgel.

A hetvenes évek második felétől a lengyel értelmiségi ellenzék kapcsolatot talált, majd 1980-tól a Szolidaritásban szervesen együttműködött az elégedetlen és lázadó lengyel munkássággal. Ott ugyanis a munkás úgyszólván be volt zárva a nagy állami szervezetekbe. Alig volt lehetősége arra, hogy az államhatalommal támadt konfliktusaiban a kitérés, a megkerülés taktikáját válassza. Míg tehát Lengyelországban a nagy szervezetekbe beszorított munkások sorsa, helyzete, ambíciói egységesedtek, hiányérzeteik, elégedetlenségük tudatosítása egyre jobban átpolitizálódott, addig nálunk a viszonylagos autonómiát kínáló gazdasági tevékenységek (háztáji, tsz-melléküzemág, gmk, fusi) mintegy lecsapolták a munkásság „izgága” rétegeit, energiáikat az állami szervezeteken kívülre terelték. A magyar demokratikus ellenzék lengyel típusú társadalmi bázissal nem rendelkezett, hiszen a kádári „társadalmi szerződés” önkizsákmányoláson alapuló családi gyarapodásmodellje csak a nyolcvanas évek végére fulladt ki. Ugyanakkor a demokratikus ellenzék protopárt típusú – mert kritikájában a rendszer lényegét és egészét megcélzó – fellépése mellett Magyarországon a hetvenes évek végétől megjelentek az egyegy területre fókuszáló független, civil kezdeményezések, mint például a Szegényeket Támogató Alap (Szeta), a Dialógus békecsoport, a környezetvédő Duna Kör. Az alternatív művészeti csoportosulások pedig már a hetvenes évek elejétől folyamatosan jelen voltak a kultúra világában.

Az a társadalmi feszítő erő, ami Lengyelországot a hetvenes-nyolcvanas években jellemezte, Magyarországon nem volt érezhető. Nálunk a demokratikus ellenzék helyzetbe kerülését a gazdasági növekedés kifulladása mellett a szovjet birodalom – az amerikai csillagháborús politika nyomán bekövetkező – megroppanása tette lehetővé. Ezek együttese hozta létre azt a környezetet, melyben a Kádár-rendszer folyamatos defenzívába kényszerült. A demokratikus ellenzék nálunk – részben a lengyel példát követve – csak e feltételek közepette válhatott a békés rendszerváltás ideológiai katalizátorává.

A teljes írtás elolvasható itt >>>