Á: ez képtelenség! – bőgjük kórusban mindarra, amit a kormány a fölsőoktatással művel. Helyes a bőgés. De mi lesz a B, amit az Á után mondani kell? Mire leszünk képesek a képtelenséggel szemben?

Nyilván föl kell számolni azt a bolsevista szellemű tervgazdálkodást, mely gyermekeink jövőjét tervezhetetlenné teszi, mert kiiktat mindenféle automatizmust, normatív és piaci elemet a felsőoktatás szabályozásából, hogy a piaci és a szakmai szereplők együttesénél sokkal okosabb Orbán Viktor határozza meg intézmények, szakmák és generációk sorsát. Ezt lehet jó lelkiismerettel és szívfájdalom nélkül beígérni. Ezenfölül viszont semmit, ami ne lenne fájdalmas.

Az ellenzék egységesen azt mondja, hogy nem kevesebb, hanem több fiatalnak kellene helyet biztosítani a fölsőoktatásban. Ez igaz is (bár a korábbi kormányok nem mindig vélekedtek így). Ehhez az Á-hoz az a B tartozik, hogy a fölsőoktatásra sokkal többet kell költeni. Nem annyival többet, mint amennyit most kimartak belőle, hanem sokkal. Régóta tudjuk, nem is vitatja senki, hogy a magyar fölsőoktatás drámaian alulfinanszírozott. Alig több pénzből sokszor annyi diplomát állítanak elő szégyenletes javadalmazással megalázott oktatókkal, lehetetlen körülmények között a szegényházi intézményekben, mint hajdanán, pedig akkor sem volt rózsás a helyzet. Az olcsó diplomáknak híg a levük, ezekből többet termelni nem érdemes.

Ki fogja ezt a sok pénzt a fölsőoktatásba belapátolni? Aki azt ígéri, hogy az állam, az komolytalan ember. Nagyon súlyos kötelezettségekkel, nagyon alacsony növekedési potenciállal, nagyon szűk mozgástérrel és nagyon sok kiéhezett intézménnyel, társadalmi csoporttal fogja ezt az országot hátrahagyni az Orbán-kormány. Ráadásul a fölsőoktatásnak a hátrányosabb helyzetű rétegek felé kellene bővülnie, hogy szűkítse és ne szélesítse a társadalmat fölszabdaló árkokat, hogy a társadalom integrációját szolgálja, s ne az ellenkezőjét. Ehhez sokkal több hátrányos helyzetű gyereket kellene pozitívan diszkriminálni, sokkal hatékonyabban az óvodától a diplomáig. Ez (szinte) csak állami pénzből megy, tandíjmentességgel, ösztöndíjjal.

Mindebből mi jön ki? Csak az, hogy a nem hátrányos helyzetű gyerekek diplomaszerzését sokkal kisebb mértékben finanszírozhatja az állam, mint korábban. Meg lehet (meg is kell) ígérni, hogy a költségeket nem olyan igazságtalanul és önkényesen, nem olyan kötöttségekkel lőcsölik rá a családokra, mint ez a kormány, de a rálőcsölést megúszni nem lehet.

Ez nagyon sokaknak fog ugyanúgy fájni, mint nekem. Mert mi vagyunk a legtöbben a társadalom közepén: sokkal szegényebbek annál, hogy a gyerekeink taníttatásának a költségeit könnyedén, hitel nélkül fedezni tudjuk, és sokkal gazdagabbak annál, hogy gyerekeink hátrányos helyzetűeknek minősüljenek, és pozitív diszkriminációra tarthatnának számot. Alighanem bele kell törődnünk, hogy gyerekeink diplomája jelentős részben hitelből fedezett beruházás lesz. Ez a végső B, amit a tiltakozás Á-ja után ki kell mondani.