A Nyugat úgy tekint saját civilizációjára, mint az emberi alkotás, a haladás csúcspontjára, egy külső intézményes szerkezetre,melynél jobbat nem találtak ki. Büszke rá, magabiztosságának eredete a gazdagság. Most azonban ez a gazdagság is inog a válság és a globalizáció miatt, így a civilizációjukat védelmezők magabiztossága és toleranciája is. A civilizációjára büszke Európával szemben ott van egy másik oldal, mely kultúrájára büszke, nem gazdag, intézményrendszere sem olyan kifinomult, de belső értékeit kívánja óvni. Ez a nyugati civilizáció találkozik a felzárkózásról lemondott, de sajátosságait féltő magyarokkal, és nagyon nem értik egymást.

Magyarországon belül is megtalálható ez a törésvonal. A százezres tüntetők nem értik a tízezrest, és viszont. Nem értjük, miért nem támogatják egyesek Orbán rendteremtő intézkedéseit, mikor ő csak jót akar az országnak. A másik oldal nem érti, miért követik Orbánt, mikor ő csak a hatalmát akarja bebiztosítani. Mit nem lehet ezen érteni? – csodálkoznak egymáson a felek, és üveges szemekkel méricskélik a másikat.

A kormány nem érti az EU-t, miért nem hajlamos kontextusában nézni a történteket, miért nem látja, hogy nyolc év rossz baloldali kormányzását kell rendbe rakni, és ehhez több irányítási jogosultságra van szükség, a Nyugat nem érti Magyarországot és a magyarokat, miért támogatnak egy olyan kormányt, amelyik épp őket fosztja meg a mindenkori kormányzás önkényeskedési lehetőségeivel. A magyarok nem értik az EU-s politikusokat, hogy ha már kifogásokat támasztanak, miképp lehet olyan rosszul felkészülni belőlünk, az EU-s politikusok és a nyugati média nem érti a magyar kormányt, amiért nem veszi tudomásul, hogy áthágta azokat a civilizációs vívmányokat, melyek a demokráciában mindenkire kötelező érvényűek: nem értik a parlamenti játékszabályok, a társadalmi egyeztetések, intézmények függetlenségének kiüresítését.

A kormány nem érti ezeket a kifogásokat és azt sem, hogy miért nem látják a lényeget: ha nem leszünk keresztény Európa, amely a családra támaszkodik, akkor semmilyen Európa sem leszünk. (L. Orbán beszédét az EU parlamentjében.) A keresztény kultúra a lényeg, a belső értékrendszer és egység a fontos. Nem volt még kormány a rendszerváltás óta Magyarországon, mely annyit hivatkozott volna erkölcsre, közérdekre, mint az Orbán-kormány, legyen szó a közigazgatás átalakításától kezdve az oktatáson keresztül a médiaszabályozásig bármiről. (Már az első Orbán-kormány is erkölcsi rendszerváltást hirdetett.)

Az ellenzékiek és a civilek jelentős része azt hiszi, ez csak hatalomtechnika. Rettenetes a félreértés, amikor a szemben állók, legyenek akár a hazai vagy külföldi frontokon, magyarázatokat keresnek egymás indítékaira. Mi magyarok, amikor a leminősítések okát firtatjuk, általában úgy gondoljuk, hogy itt semmi másról nincs szó, csak hogy a kormány bankérdekeket sértett. Sértetten mondjuk, hogy a civilizációs értékekért való aggódás üres duma, hiszen pl. a szlovák nyelvtörvény sem izgatta az EU-t. Megtámadtuk a pénzvilágot (bankadó, végtörlesztés), amelynek van annyi hatalma, hogy belénk kössön, és ránk uszítsa az európai baloldaliakat és liberálisokat, sőt még a néppártot is képes befolyásolni. Valószínűsíthetően így gondolja ezt a legtöbb honfitársunk, ezzel szemben az EU-s képviselők és a nyugati polgárok azon tépelődtek, vajon csak egy hatalommániás vezető szerzett kétharmadot Magyarországon, vagy tulajdonképp az egész térség – beleértve a szlovákokat, a románokat, a bolgárokat stb. – alkalmatlan a demokráciára. Tulajdonképp a rendszerváltás óta ilyen szemüvegen keresztül figyelnek minket.

Az első jele annak, hogy a Fidesz-kormányzat intézkedéseinek eredője a „kultúra”, a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozat volt (2010. június). Ez kimondta, hogy az elmúlt húsz év félresikerült, nem volt valódi rendszerváltás, de most új társadalmi szerződés született. A nyilatkozatot ki kellett függeszteni az állami szerveknél. A bíróságok, az Alkotmánybíróság és az ügyészség jelezte, hogy nem rakja ki, bár a kormányzat ennek nem örült. A kormány a kultúránkat, belső értékeinket kívánta helyretenni, az intézmények a kormánytól való távolságtartással és a politikai kívülállással a civilizációt képviselték.

Elkezdődött az intézményeknek és a kormányzatnak a küzdelme, mely az intézmények vereségével végződött. A fülkeforradalom ugyanis a törvényhozás útján tette lehetővé, hogy a kormány a kulturális harcát eredményesen vigye végig. E kulturális megújítási szándék van a közszolgálati média hangoztatott közérdek alá rendelésében (a médiatörvény preambuluma a közérdekre hivatkozik), és e kultúra képviselője Kerényi Imre és festményrendelése (2011. november) is. A kormányzat gazdaságpolitikája mögött az adósságtól való megszabadulás van a függetlenség biztosítása érdekében. (Vélhetjük a kormányzat lépéseit más indíttatásúnak is, egyszerű civilizálatlan és cinikus hatalommaximalizálásnak, de akkor nem a megértés szándéka vezérel bennünket.)

Talán a fenti gondolatok sokak számára elfogadhatók. Sok liberális vélheti úgy, hogy van ebben valami. Nehezebb megérteni patrióta nézőpontból viszont azt, hogy mi is az EU problémája, hogy az össztűz oka nem csak politikai ármánykodás, gazdasági érdek vagy spontán médiafelhajtás eredménye, hogy kifogásaik nem érték nélküliek, hogy sok nyugat-európai minket kritizáló politikus a jó szándékú szülő attitűdjét birtokolja, nem pedig gyarmatosítani akar. (L. a béketüntetésen fellépőket, ahol többféle plakát és beszéd utalt arra, hogy nem hagyjuk magunkat gyarmatosítani.)

Az EU egyesülése során lemondott arról, hogy a nemzeti érdekek versenyében kulturális terjeszkedést hajtson végre, minden kulturális szimbolikus törekvéssel szemben fellép, és tulajdonképp ennek nevében hirdette meg a multikulturalizmus végét is. Ez alatt nem azt értette, hogy csak egy kultúra létezhet, a többségi keresztény, épp ellenkezőleg, sem az, sem pedig a kis feltörekvő bevándorolt kultúráknak nem lehet a továbbiakban előjogokat követelni. Nem etnikai, hanem funkcionális alapon akarja erősíteni a civil társadalmat. Úgy véli, sok és erős civil közösség nélkül nincs európai civilizáció. (A magyar kormány a civilek támogatásában viszont értelmetlen pénzelfolyást, sőt korrupciót látott, ezért a támogatást a civilek gazdasági teljesítményéhez kötötte. Van ebben logika, csak a Nyugat ebből sem ért semmit.)

A mai magyar „irányított demokrácia” – vagy bárhogy is hívjuk, lehetne éppen kulturális demokrácia – épp az Európa számára legfontosabb civilizációs vívmányokat vonja kétségbe. Innen nézve az EU minden aggodalma értelmet kaphat, minden hazánkra irányuló figyelme, a Barroso-levéltől a kötelezettségszegési eljárásokon keresztül egészen a pénzügyi fenyegetésekig. Az EU a civilizációját félti, míg a magyarok többsége azt gondolja, a franciák a vizeink, sőt az étkezési jegyek területén megszerzett üzleti pozícióikat, a bankok a pénzüket, a multik az extraprofitjukat védik. Arra kevesen gondolnak, hogy egyik sem zárja ki a másikat.

S végül a leglényegesebbről. Ha érthetnénk a minket körbevevő félreértéseket, mégis miért nem látunk a határainkon túl? Miért támogatja a többség azt a rendszert, amely csökkenti az egyén szabadságát? Miért nem ragaszkodunk kormányunkkal szemben a tárgyalásos döntéshozatalokhoz? Miért nem lép fel a többség az intézmények függetlenségéért? Miért tartjuk jogilag elfogadhatónak kormányunk hatalomgyakorlását? Ezekre a kérdésekre is adhatunk rossz válaszokat, mert gyaníthatóan nem a nyelvtudás hiánya az ok, hiszen a nyugati reakciókat a média közvetíti, a nyugati világ integráns részei vagyunk. Hasonlóképp nem a minket manipuláló vagy hiányos információkkal ellátó média a ludas, mert mindenkinek lehetősége van hozzájutni az információkhoz, a média meglehetősen plurális. Tény azonban, hogy a magyarok nem dolgozzák fel szisztematikusan a beérkező információkat. Nem a média nem dolgozza fel, hanem az egyén. Igen érdekes, hogy miért van ez így, gyanítom, egyébként azért,mert a magyar ember túlságosan elszigetelt, magára hagyott, nincsenek kisközösségi specializált véleményvezérei, akik ebben segítenék.

A magyarok fő problémája, hogy nem dolgozták bele magukat még igazán a közösségteremtésbe és a hatalom civil kontrolljába. Gyanítható, hogy a sok százezres szimpátia- és a tízezres kormánykritikus tüntető közt itt keresendő a lényegi szociológiai különbség. Az előbbi sok-sok egyén összeverődéséből, esetleg területi alapon történő csoportosulásából, utóbbi formálisabb érdekvédelmi, szakmai szervezetekhez tartozó emberek csoportjaiból állhat. Az utóbbi szerveződések már ellenőriznék, ellensúlyoznák a hatalmat, ha volnának olyan erősek és szervezettek, védenék a civilizáció során felépülő mechanizmusokat, míg az előbbi kulturális identitására büszke, és az alapján formálódik közös akarattá.

Az operaházi tüntetői létszám, ha kisebb is, gyorsan reagáló hadtest, tagjai tájékozottabbak, a szombati nagy kormánypárti tüntetés (békemenet) tagjai viszont kevésbé önszerveződő, lassabban mozduló egyének összeverődése, közös álláspontjuk, hogy Magyarországot bántják, függetlenségét sértik, és ezt igazságtalannak tartják. Saját tudásának igazáról mindkét tábor meg van győződve, s ha elemzésünk során nem tévedünk, nem a Fidesz-szimpatizánsok ütköznek itt a baloldaliakkal, hanem a kultúrát féltők a civilizációt féltőkkel.

A szerző szociológus