A miniszterelnök legutóbb a Darányi Ignác Terv bemutatóján így fogalmazott: „Ott tartunk, hogy a falusi emberek ma nagy áruházakban vásárolják meg azt az élelmiszert, amit egyébként a saját kertjeikben is megtermelhetnének”. Nyilván volt oka kikelni e korszerűtlen gyakorlat ellen: a család felcsúti házánál alighanem lelkesen gondozza a meganynyi zellerfélét, répakülönlegességet és burgonyaunikumot.

Nem is tehet mást, mert a falusi nem válogathat: ott a vidék, szántson, vessen, arasson, kereskedjen. Ha esetleg valaki nem ért a szép szóból, annak kedvéért a felsőoktatási keretszámokkal igyekeznek tovább magyarázni az üzenetet. Mind a száz államilag finanszírozott képzésre kiválasztott joghallgató Budapesten tanulhat. Nincs mit elemezni a döntésen: nemhogy hátrányos helyzetű gyerek, de még átlagos kisvárosi srác sem jut be a top 100-ba. Ez az a mennyiség, amelyet a budapesti és a nagyvárosi elit kitermel. A szerencsétlen sorsú gyerek az érettségi idejére képtelen ledolgozni azt a kulturális hátrányt, amelynek leküzdése nélkül esélytelen a versenyben. A melós szülők utóda abban az életkorban nem rivalizálhat még a több nyelven beszélő felmenők gyermekével. (Persze különös tehetségű kivételek mindig akadnak.)

A felsőoktatás kvázi arisztokrata elitképzővé alakításával Orbán és kormánya világossá tette: helyesnek tartja, ha a születés helye határozza meg a gyermek életét. E nemes gondolat jegyében a társadalmi mobilitás csatornáit el is dugaszolta. Ne törekedjen senki előre, ne akarjon többet, mint amit a sors rendelt neki, termeljen inkább karfiolt a kertben. (Nem azokról beszélünk, akik hivatásuknak tekintik a földművelést.) Ám alighanem akad néhány millió ember ebben az országban, ki elutasítja a kasztrendszert, s olyan világban hisz, amelyben a tehetség, a tanulás, az érdem visz előre. Ahol létezik a haladás.

Látszólag semmi köze a magyar problémához, de a Policy Network progresszív agytröszt mind erőteljesebben presszionálja az Ed Miliband vezette brit középbalt, hogy építse újra gazdasági hitelességét, mert csupán a fenntartható gazdálkodás szolgálja hosszú távon a társadalmi igazságosságot. Nem ártana, ha itthon is világossá válna, mi az, ami nem Orbán. Ha a progresszív szervezetek előállnának például a tervvel, amely a felsőoktatást a pénzügyi realitásokat figyelembe véve az esélyegyenlőség jegyében építené újjá, s amely nyitott, dinamikus, szabad világ képét rajzolja meg, nem pedig egy archaikus, félfeudális szisztémáét.

A „nem úgy, mint Orbán” egy lakossági fórumra elég ugyan, de a jó kormányzáshoz fölfoghatatlanul kevés.

Ha többre nem futja, ideje kiosztani a virsliket.