Az új szerep nem testhezálló, de hatásos. Áldozatok lettünk, a nyugati média és az uniós bürokrácia áldozatai. Bírálnak bennünket jobbról és balról, terítékre kerültünk az Európai Parlamentben, a Tanácsban, az Európai Bizottságban. Orbán Viktort rapportra hívta José Manuel Barroso, és kemény szavakkal utasította rendre Martin Schulz: elég a kettős beszédből, az unióellenes retorikából, ne nézzen már minket hülyének – kérte őt az EP elnöke.

Rossz a magyarnak – vonhatjuk le rögtön a tanulságot. Nem elég, hogy volt neki Mohácsa, több bukott forradalma, egy sor vesztes háborúja, Trianonja, eltiport szabadságharca, a keleti elnyomás helyett most itt van neki a nyugati métely. Nem szuverén már régóta, kizsákmányolják, és most még demokratikusan megválasztott kormányát is támadják. „Meghajlunk az erő előtt, még ha az érvek súlya előtt nem is” – mondja a miniszterelnök.

Ügyes húzás. Rájöttek már valószínűleg Brüsszelben is, hogy igencsak vékony pallón kell egyensúlyozniuk. A túl kemény kritika, a nyugati sajtóban olykor (de nem többségében) megjelenő alaptalan bírálat akár Orbán malmára hajthatja a vizet: az önsajnálatra, a külső ellenségre amúgy is fogékony magyarok lelkében megerősítheti az érzést, hogy velünk mindig csak kibabrálnak. Ismét összekovácsolhatja az egykor egy zászló alatt menetelő, de szétesőben levő tábort.

Sőt a sok támadás még nyugati politikus között is szánalmat kelthet, elvégre senki sem szeretne a „kigolyózott” szerepében lenni. Uniós körökben azzal is tisztában vannak, hogy néhány jogi fogást bármikor találhatnak a magyar kormányon, de a nyugat-európai demokratikus hagyományokra fittyet hányó, a kritikus véleményeket az asztalról lesöprő, a konszenzust hírből sem ismerő arrogáns hatalomgyakorláson Brüsszel sem tud változtatni.

Viszont ott a csábító lehetőség a magyar kormány számára, hogy mostantól át lehet hárítani a felelősséget mindenért az Európai Unióra – erre figyelmeztetett Martin Schulz is. Igen, módosítjuk a jogszabályokat (nem kerül semmibe a kétharmados parlamentnek, csak a főnöki ukázt kell kiadni), sőt még az is lehet, hogy a Nemzetközi Valutaalappal is kiegyezünk.

Az lesz ám a jó világ! Hiszen csak az erőnek engedtünk, ellenálltunk, amíg lehetett, lehet majd új megszállókat kiáltani. A terep elő van készítve, csak a szélsőjobbal kell kicsit megvívni a jelszavakért. Nem tudom, ki hogy van vele: én nem szeretek áldozat lenni. Utálom, ha a külföldi ismerőseim folyton azt kérdezik: milyen érzés büszke magyarnak lenni, amikor tele van velünk a világpolitika? De azt még jobban utálom, ha azok, akik ezt előidézték – mert mint megvadult elefánt a porcelánboltban trappoltak végig először a saját országukon, majd az európai fővárosokon –, most magukra öltik az áldozati gúnyát, netán belekényszerítik ebbe a szerepbe az egész országot.