A bibói „zsákutcás magyar alkat” fogalmába kapaszkodó Mellár Tamás afölött borong, hogy az Orbán-párti tüntetésekre szervezett „szabadcsapatok” mozgása céltalan, haszontalan, ráadásul vak és süket azzal szemben, hogy a miniszterelnök eltalálhatatlan céltáblákra lövöldöz (IMF, unió), és kormánya másfél év alatt szinte semmit sem segített a kisembereken, annál többet kedvezett „a hazai nagytőkének és a politikai elitnek”.

Mellárba, a KSH-nak a szoclib kormány által elzavart hajdani elnökébe – egyébként kiváló közgazdászba – több ráció és kevesebb valóságismeret szorult a kelleténél. A ráció szintjén vádiratának mindenben igaza van ugyan, de talán nem gondolta végig, mi következik a „zsákutcás magyar alkatból”, Bibó István köztudottan pszichologizáló fogalmából.

Ez az egy: a „zemberek” – azok a tömegek, amelyek vasárnap benépesítették a Hősök tere–Kossuth tér útvonalat – nem tudni, hanem hinni akarnak.

„Ti, akik ott voltatok, láttátok a reményt, a biztos jövőt, ami megvalósul majd, ha a posztján marad Orbán Viktor és ez a jobbközép kormány” –írta ennek a felismerésnek a birtokában a Magyar Hírlap főszerkesztője, elismervén azt is, hogy a tüntetők közül sokan rosszabbul élnek ma, mint másfél éve. Az ilyen mondatokban az is a rettenetes, hogy afféle „szovjet szaguk” van. Nyikita Hruscsov 1961-ben tízéves határidőt szabott a kapitalizmus túlszárnyalásának (mármint anyagi javakban, életszínvonalban), s többen voltak azok, akik „hittek” a jövendölésének, mint azok, akik némi ismeret birtokában „tudták”, hogy a főnök blöfföl.

A „békemenetbe” senkit nem hurcoltak erőszakkal, nagyrészt spontán gyülekezet volt, amiképp Kádár 1957-es, „százezres” május 1-jéje, ugyancsak a Hősök terén. A mostaniak nem akartak „tudni” arról, ami a valóságban zajlik, de 55 évvel korábbi elődeiket is az önnön balsorsot felülíró vakhit hajtotta ki a térre, amint az Spiró György Tavaszi tárlat című regényéből oly plasztikusan kiolvasható.

Ám, hogy ne tűnjek provinciálisnak, ideírom még, amit a franciák évtizedeken át elhallgattak. Hogy tudniillik a németek 1944 áprilisában egyetlenegy alkalomra „viszszacsempészték” Párizsba bábjukat, Pétain marsallt, a vichy-i kormány fejét, kit a korabeli filmhíradók szerint százezres tömegek köszöntöttek. Miért is? Mert hinni akartak benne, hogy a hősüket, balsorsuk kovácsában majdani felszabadítójukat látják, és úgy tettek, mintha a marsall nem egy megszállt városba érkezett volna, német kísérettel. Még a Marseillaise-t, a forradalom himnuszát is elénekelték neki. „Franciaország szíve a marsalléval együtt dobogott” – deklarálta a korabeli, németek cenzúrázta (köz)filmhíradó.

Hogy is mondta a Mellár által idézett Bibó? (Magyarország) „végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa”. Nem, nagyon sokan látják a „valóságost”. De olyan tömeggel vannak körülvéve, amelyik önnön illúzióit táplálgatja, miként egy csenevész növénnyel szokás. Ezek az emberek vallásosak. Ha egyik csapás a másik után éri is őket kormányoldalról, ha napról napra vékonyodik a pénztárca, akkor is azt mondják, hogy mi, mint hívő, hittel teli emberek, az ördögre mégse szavazhatunk. Elismerem: a miniszterelnök politikai ellenfeleinek – szocialistáknak, liberálisoknak és ma már konzervatívoknak is – a diabolizálása a legsikeresebb lelki kútmérgezés, amit valaha is idehaza a csepürágók végrehajtottak. A következmények Bibónál, Mellárnál.