Valóban így tettünk. Erre két okunk is volt. 1. Ha már magyar nyelv, nem »óva óvok«, hanem »óva intek«. (…) Már most nem szívesen magyarázunk evidenciákat, de a tudomány mai állása szerint az »óva óvok« és az »Isten őrizz« között az égadta világon semmi különbség nincs”.

Kezdjük visszafelé! Az „Isten őrizz” ebben a formában helytelen, minthogy az isten itt nem tulajdonnév, akárcsak az „isten áldjon”, „isten veled”, „isten bizony”, „isten ments”, „isten szerelméért”, ezért ezt nagy kezdőbetűvel írni „isten elleni vétek”. Akkor is az, ha az „isten” mondat elején állt, mert ilyenkor nem betű, hanem értelem szerint illenék idéznie. Azt sem tudjuk, honnét és miből gondolja, hogy „a tudomány mai állása szerint” a (most már tudjuk, hogy hibás) „Isten őrizz” jelentése – vagy akár a köznévként kis kezdőbetűvel írt forma – megegyezik a szerkesztő úr szerint ’nem helyesenmagyarul’ írt „óva óvok” alakkal.

Nem más, mint nyelvi babona azt hinnie, hogy az „óva óvok” alak és változatai nem léteztek a kétségtelenül jóval közkeletűbb „óva intek” mellett, vele egy időben. Íme néhány példa! Mikszáth Kálmán Parlamenti karcolatokban, A T. Házból azt írja 1883. február 1-jén Istóczy Győző felszólalásáról: „A függetlenségi párt mai proklamációját töri össze, azt mondván, hogy a függetlenségiek antiszemita kortesbőrbe bújt filoszemiták, s óva óvja tőlük a választókat.” Ady Endre Jegyzetek a napról 104. részében Hallgassanak a püspökök címmel a Budapesti Napló 1908. február 22-i számában így használja: „Eszmét azonban ne cseréljenek, sőt óva óvakodjanak attól, hogy gondolataik támadjanak.”

A Nyugatban (1910. 9. szám) Elek Artúr Szini Gyula könyvéről írja „beszédükben óva óvakodnak az anakronizmusoktól”. Ugyanebben a folyóiratban Komor András (1924. 24. szám) René Boylesve-ről szólván állítja: „a nagyvárosból érkező minden új hang úgy hat, mint egy vakmerő támadás az élet óva óvott hagyományai ellen”. A Nyugat egyik szerkesztője, Schöpflin Aladár Ahogy Móricz Zsigmond önmagát látja című esszéjében ezt olvassuk: „Az elemi csapás értelmetlenségével zuhant rá a balsors. S ez a változás életre szólt: kiszakította az emberek társaságából, hogy többé vissza ne tudjon találni bele, s mindég különálló maradjon, csak nézze az emberek játékait anélkül, hogy részt venne bennük, mint ahogy tügyi gyermekkorában nézte az udvaruk végében élő, náluknál is szegényebb gyerekek játékát, akiktől anyja óva óvta.”

Ennyi adat után bárki elgondolkodhat azon, hogy inkább Adynak, Mikszáthnak, Schöpflin Aladárnak higgyen-e, vagy a magát nyelvvédőnek vélő szerkesztőnek. S persze azon is, okos vagy indokolt volt-e aalakra – óhazai fölénnyel – „kijavítania”?

A szerző főiskolai docens