Orbán Viktor a Bild nevű német újságnak nyilatkozva a nők politikai szerepvállalásával kapcsolatban kifejtette, hogy „a magyar politika kemény világ”, és a legtöbb nő inkább átengedi a terepet a férfiaknak. Nehéz eldönteni, hogy ebben a mondatban mi az émelyítőbb: az álszentség, a cinizmus vagy az a fajta macsóskodás, amely utoljára Clint Eastwood régi zsarufilmjeiben volt menő.

Kezdjük a macsósággal. A magyar politika nem kemény világ, hanem sokszor inkább alpári és tahó. A magyar parlament a földrajzi és nem kulturális értelemben vett nyugati világnak az a helye, ahol a fideszes Tasó képviselő azt mondhatja az ülésteremben az LMP-s képviselőnőnek, hogy „Mit pofázol bele, kisanyám?”.

Ha a magyar politikától valóban annak keménysége tartaná vissza a nőket, akkor azt kellene gondolnunk, hogy a német politika könnyed nyári zsúr lehet, ott nincs kiélezett verseny a pártok és a jelöltek között, ezért nyerhetett kétszer is Angela Merkel. És általában az amerikai és az európai politikában is azért érvényesül annyi nő, mert ott a férfiak túl puhák, és nem olyan kemény gyerekek, mint Tasó képviselő.

Valójában az a helyzet, hogy a magyar politika, jórészt az azt művelő férfiak hatására, olyan mértékben lett ordenáré, hogy abban valóban kevés nő érzi otthonosan magát. Még nézőként se, nemhogy résztvevőként. Itt jöhetne a logikus közbevetés: a politika stílusa, hangneme, szokásai nem kőbe vésett dolgok, ha lenne elegendő tehetséges és elszánt nő, akkor kiszoríthatnák a sok macsó képviselőt és véget vethetnének ennek az elmaradottságnak.

Itt térünk rá a cinizmusra és az álszentségre. A nők „átengedik” a terepet? Ez úgy hangzik, mintha az ő döntésük lenne.

Mondja ezt egy olyan párt elnöke, nem elnöke, mindenható ura, ahol az előrejutás nem valódi versenyben dől el, hanem kinevezés alapján, ahol a jelentkezőknek le kell fáradniuk a vezér vidéki birtokára, és ott kapnak egy borítékot, hogy nyert vagy nem nyert. Abban a pártban semmilyen érdem, teljesítmény nem számít, ha a vezér úgy akarja, akkor a legrégebbi társat is ki lehet dobni két héttel a választások előtt, mert a megszokottól eltérően nem teljes ökörségeket beszélt az ingatlanadóról. És fordítva: ha a vezér azt akarja, akkor a párt alelnöke, miniszterelnökhelyettes-jelöltje, gazdasági minisztere, államfője lehet bárki, akit nyaralás közben kitalál magának. Akkor voltaképpen miről beszél? Ha akarná, a következő választáson kétszer annyi női képviselőjelöltet indítana a Fidesz, mint két éve. De nem akarja. Más pártoknál mások a kiválasztódás szabályai, az eredmény hasonló.

Nem azért lenne fontos, hogy a nők parlamenti aránya javuljon, mert a nők biztosan kompromisszumkészebbek, tapintatosabbak lennének. Nem is kell elmenni Morvai Krisztináig, elég Selmeczi Gabriella megszólalásaira gondolni, hogy ezt a sokszor ismételt, jó szándékú, de téves érvet elvessük. Ha sok nő lenne a parlamentben, azok egy része lelkiismeretes lenne, mások meg nem, az egyik békülékeny lenne, a másik harcias. A nők nem egyformák, és az sem biztos, hogy jobbá tennék a magyar politikát.

Azért fontos, hogy több nő legyen a parlamentben, mert a mostani arány csak egy torz és teljesítményellenes rendszerben jöhetett létre. Az tenne jót a magyar politikának, ha ez megváltozna.

Selmeczi Gabriella – kivétel?