Búcsú
Régen rossz, amikor az állam a maga apparátusával arra keresi a választ, mi a kultúra feladata. Semmi jobb nem sül ki ebből soha, mint ha azt firtatná, mondjuk, mi, sőt ki ma a magyar. Mert ha egyáltalán felvetődik a kérdés ebben a formában, akkor a válasz is csak szűkítő, aktuálpolitikai lehet.
Olyan például, mint amilyet Hammerstein Judit helyettes államtitkár fogalmazott meg a kultúra napja alkalmából, amikor ismertette a most készülő közművelődési koncepciót: jelesül, hogy „az állam felelősséget és feladatot vállal a napjaink társadalmi zavarodottságát és értékrendi elbizonytalanodottságát leginkább mérsékelni hivatott kulturális ágazatban”.
Amire egyrészt adhatunk visszakézből nyegle választ, hogy ha ebben a társadalomban van zavarodottság és elbizonytalanodás, azt bizony jelentős részben a kormány keltette, s e jelenségeket legcélszerűbben megfontolt és kiszámítható politizálással lehetne „mérsékelni”. Másrészt elfogadhatjuk a kulturális államtitkárság játékszabályait, és kereshetjük velük együtt, hogy „hol húzódnak az állami szerepvállalás határai”. Nézzük előbb a gyakorlat oldaláról: onnan, hogy mit tett az elmúlt két évben az állami-önkormányzati szinten egyszínű hatalom. Nos, rutinból cselekedett.
Onnan vett-vesz el, ahonnan a legkönnyebb, ahol a költségcsökkentés első blikkre nem megszorításnak, hanem sima takarékosságnak tűnhet: hiszen míg a közművelődés és a magaskultúra intézményeiből küldik el minden ötödik dolgozót, a polgár gondolhatja csöndes vállvonással, hogy hát, nekik se könnyű. Azzal viszont, hogy mindez miként érinti őt magát, meglehet, csak évek múlva fog szembesülni.
Egy könyvtár állománya, egy múzeum programpalettája, egy város komplett kulturális kínálata nem hetek, hónapok alatt sorvad el, a megindult romlást viszont szinte lehetetlen visszafordítani. Egyetlen példa: tavaly elmaradt a hagyományos Hősök terei Búcsú koncert, idén már az fenyeget, hogy a Fesztiválzenekar egy fillért sem kap a fővárostól. Jövőre tán evidencia lesz, hogy vészidőn ilyen luxusra nem telik.
Amiből az is következik, hogy az állam feladatát viszonylag egyszerűen meg lehet fogalmazni, ráadásul ezt az alaptörvény is megteszi: vonatkozó cikke szerint a művelődéshez való jogot Magyarország „a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével” biztosítja. A kormány kedvenc kifejezésével élve alkotmányos kötelezettség tehát biztosítani a kultúrához való hozzáférést minden állampolgár számára. Minden olyan tárcakoncepció viszont, amely valamiféle értékválasztás útján dönti el, milyen kultúra üdvös a polgárnak, melyik mérsékli a zavarodottságát és a bizonytalanságát, ellenben melyik fokozza netán, az elemi szabadságjogok mellett az alaptörvényt is sérti. A gyakorlat és az elmélet pedig ezen a ponton összeér: egy európai demokráciában egy releváns közművelődési koncepció semmi másról nem szólhat, mint hogy miféle források, támogatások révén lehet biztosítani a polgárok szabad hozzáférését a kultúrához. A többi az ő dolguk.