A baloldal esete az LMP-vel
Nagy utat járnak be baloldali politikusok és véleményvezérek az LMP megítélését illetően. Az „Őfelsége ellenzéke” bélyeg 2010 nyarán került az ökopárt politikusaira, hogy aztán 2011 januárjára már összefogásra ítéltetett párt legyen a baloldal szemében is. A pártelnöki ambíciókkal fellépő – majd valószínűleg visszalépő – Szanyi Tibor már aktivistákkal is segítené az LMP utólagosan – hiszen a népszavazásokat nem most kezdeményezték – az új ellenállás stratégiájába illesztett referendumokhoz szükséges aláírások gyűjtését. Tavaly novemberben még más volt a csapásirány a szocialisták esetében: „Az LMP-s szavazók megmutatták, hogy bölcsebbek, mint politikusaik” (Lévai Katalin); „Az ökoszociális és a szocialista jelölt előzetes megállapodása a kölcsönös visszalépésről a kétharmadot lebontó összefogás széles körben üdvözölt első állomása volt” (Mesterházy Attila) – realizálható visszalépést egy LMP-s politikus sem említett.
Mintha bizonyos baloldali politikusi és véleményvezéri körökben konszenzus lenne abban, hogy ami az LMP-nek kedvezőtlen, az a baloldalnak és a demokráciának üdvözlendő. Holott ezzel a leendő választási rendszer felől nézve, továbbá egy kívánatos demokratikus együttműködés szempontjából az érintettek a lehető legrosszabb kommunikációs és stratégiai megoldást választották. Az LMP-re e célokból éppúgy szükség lesz ugyanis, mint a ma még támogatottságában jóval jelentősebb MSZP-re, akárcsak a Demokratikus Koalícióra és minden egyes, párthoz nem köthető szereplőre is.
Az LMP számos szempontból innovatív párt. Egyrészről felismert egy állampolgári igényt – a politikai osztállyal szembeni jogos elégedetlenséget –, másrészről az ideológiai piacot is színesebbé tette az ökopolitikai kérdések napirendre hozatalával. Az ökopolitika tartalma ma még nehezen fér bele a kizárólag jobboldal–baloldal dichotómiába, illetve az osztogatunk (hagyományos baloldali) vagy fosztogatunk (neokonzervatív jobboldal) kettősségében gondolkodó politikai osztály egy részének a fejébe. Évekkel ezelőtt már az új szociáldemokraták is megtapasztalhatták – nagy részük ma a Demokratikus Koalícióban tömörül –, hogy mindig „más” mondja meg, hogy kicsodák is ők tulajdonképpen. Holott, aki vette a fáradságot arra, hogy az LMP szakpolitikai anyagait elolvassa, az tapasztalhatja, hogy ökopolitikai pártról beszélünk.
Ezen ideológiai él megjelenítését gyengíti a kormányzati erőpolitika, hiszen az alternatívák automatikus lesöprése megnehezíti a másként gondolkodás intézményesítését. Ha mindenáron a bal–jobb tengely mentén szeretnénk vizsgálni a pártot, akkor gazdaság- és társadalompolitikai értelemben baloldali, kulturális vonatkozásban – „fenntartásokkal”, de – liberális párt. Mindezt az LMP megszólalásaiból és dokumentumaiból olvastam ki. Ugyanazokból, amelyekből merítkezve a baloldal és nyilvánosság egy része azt hirdeti: „döntse már el az LMP, hogy mit akar”. Eldöntötte. Legalábbis a képviselői lemondásokig és visszalépésekig egészen világosnak tűntek a párt kontúrjai, ebben a vonatkozásban az LMP januári kongresszusa aligha hoz változást.
Emellett a párt a pénzügyi rendszer szabályozásának is híve, viszont globalizáció- és kapitalizmuskritika ügyében gyakran túlmennek a határon, ettől még azonban távol állnak Bogár László világától. Lehet azonban kritizálni a pártot például a plázastop ötlete mentén, a termelői világ fetisizálása és a „latifundiumok” elleni küzdelem meggondolatlansága ürügyén.
Az LMP antiestablishment pártként került az Országgyűlésbe, és kultúrájában még mindig távol áll a jelenleg frakcióval rendelkező pártoktól. Nem oldódott fel a parlamenti büfépolitizálásban, egészen eddig nem voltak „balhéi”. Többek között a párt mérsékelt hangja, közpolitikai következetessége, illetve parlamenti munkája eredményezte azt, hogy nem csökkent jelentősen a támogatottsága. Ebben a vonatkozásban Scheiring Gábor frontvonalbeli „elvesztése” lehet egyelőre a legnagyobb veszteség, vele az LMP baloldala tűnhet el a nyilvánosságból. Az LMP-nek a fentiekkel párhuzamosan azonban nem nőtt vidéki beágyazottsága – ami a DK példáját látva teljesíthető akár pár hónap alatt –, de mivel jelenleg egy értelmiségi, zöld, számos vonatkozásban csak rá jellemző szubkulturális (generációs, Budapest-központú, globalizációkritika) vonásokat képviselő pártról beszélünk, esetében ez egyelőre nem is kardinális probléma.
A szocialisták LMP-kritikáját viszont éppúgy elítélendőnek tartom, mint a váltópárti státusz állandó hangoztatását. Az MSZP kommunikációjában a „konfrontatív együttműködés” politikájával közeledik az LMP-hez, mindez azonban csak egy jövőbeni kooperációra vonatkozó szándék hitelességi deficitjét növeli. Annak idején Lévai Katalin például megspórolhatta volna második helyének kommunikálásából azt az elemet, hogy a verbalitás szintjén belerúgjon az LMP-be egy olyan választás alkalmával, amelyet egy tipikus fideszes választókerületben tartottak, s a „kétharmad falának lebontásának” esélye számos tényező miatt nulla volt. A vereség ellenére is mutatkoznak ugyanis biztató jelek – már ha a demokrata pártok együttműködése túlmegy a kívánságok és a szavak szintjén. Ezen biztató jelek azonban jelentős mértékben öszszefüggnek az LMP jelenlegi válságával, amelyre ha utóbbi párt az MSZP-vel vagy bármely párttal való, a kívánatosnál szorosabb együttműködés válaszát adja, azzal szavazóit, önképét és hitelességét veszíti el.
Az MSZP nem tudja kezelni azt a helyzetet, hogy egyszerre kihívója az Orbán-rendszernek, és egyike a versenyzőknek az ellenzék vezető pártjának pozíciójáért. Holott e kettősség meghaladása lenne az üdvözlendő. Nem kell minden egyes szakpolitikai kérdésben egyetérteni – nem is lehet –, de vannak olyan határszituációk, amelyekben minden szereplőnek a jövő felől kell(ene) értelmeznie a folyamatokat. Például nem „örülünk” annak, ha az LMP visszaesik; nem tartózkodunk szavazáskor (MSZP), ha egy demokrata párt (DK) jogos frakcióigényére tart igényt, nem mossuk össze a regnáló MSZP-vezérkart a „panama-baloldallal”; illetve képesek vagyunk leülni egymással nyilvánosan, kezdeményezze azt bármely demokrata párt is.
Az LMP-nek, az MSZP-nek és a DK-nak együttes felelőssége van abban, hogy tovább erősítik-e a politikai kultúra konfrontatív jelenségeit vagy a konszenzusra törekednek. Mesterházy Attila pártja legutóbbi kongresszusán „új társadalmi szerződést” hirdetett – a kongresszus záródokumentuma rendszerváltás helyett „húszéves átmenetről” értekezett, de ezt tekintsük egy „pontatlan” megfogalmazásnak. Jól látja: a káoszba rohanó ország újraépítése nem egypárti munka lesz. Demokrataként megbocsáthatatlannak tartom, ha bárki „örül” a másik demokrata kudarcának. Ez az önfejűség, az akarnokság és az exhibicionizmus jele. Ami egy színésznek a színpadon állhat jól, de a Fidesz-valóság közepette egy demokratának nem.
Ezt a szerepet le kell tehát vetkőzni, ehhez pedig első körben a baloldal egy tekintélyes részének „békén kell hagynia” az LMP-t. Ugyanakkor az ökopártnak is be kell látnia, hogy nem egy értelmiségi klub falai között van, ahol a bázisdemokrácia fontosságáról értekezik, hanem szavazóik professzionális politikusoktól professzionális politikát várnak el. Ennek színe nem egy MSZP-hez illesztett vörös, hanem vörös elemeket integrálni képes zöld.
A szerző az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) igazgatója
