Valamit nagyon megérezhetett az LMP-s Kaufer Virág, amikor pártja teremtő ethoszának emlékét idézve január elején lemondott parlamenti mandátumáról, mondván, az utcán, a civil világban többet tehet az országért, mint a Házban.

Könnyen lehet, hogy csak megelőzte társait, azokat, akik majd néhány hét múltán követik, amikor a parlamenti demokratikus ellenzék testületileg lesz kénytelen kivonulni a Kossuth térre, csak hogy még a gyanú árnyékát is elkerülje annak, hogy akár jelenlétével is asszisztál a kétharmados hatalomnak.

Annak a politikának, amelyet szombaton hivatalos rendőrségi adatok szerint négyszázezren erősítettek meg a békemenetben. Európáért sétáltak fáklyákkal, de voltaképp Európa ellen, annyira felbőszítette őket a Magyarországot az unió részéről ért támadássorozat. Négyszázezer ember, ha annyi, nem kevés, de százezer sem, még ha a Fidesz szellemi holdudvarának ezúttal is sikerült egymás mellé terelnie a Horn Gyula 1994-es hatalomra kerülését, a „kommunisták visszatérését” sírva fogadó honpolgárt és az Orbán Viktor tétovaságát számon kérni akaró jobbikos ifjút. S nem kevés akkor sem, ha a szellemi holdudvar szakértő fele – Járai Zsigmondtól Bod Péter Ákosig – már nyíltan kimondja: Matolcsy Györgynek és a Fidesz eddigi gazdaságpolitikájának mennie kell.

A kormányfő, talán az általa vártnál is sikeresebben, eladta szabadságharcát – nem az unióban, hanem itthon. Látszatra.

Mert mégsem lennénk meglepve, ha Orbán Viktor a következő hetekben erőteljes fordulatot hajtana végre, s finom altatásban amputáltatná lebénult jobbkezét. Valahogyan csak a saját épülésére kell ugyanis fordítania az IMF-tárgyalások sikerének kényszerét, egyszerre kell megnyugtatnia a nemzetközi piacokat, és megőriznie az ország „autonómiáját”. Gondolhatja úgy, mindehhez a szombati tüntetés bőségesen megadta neki az elegendő lélektani támogatást, s ez a tömeg mindent elfogad tőle.

A szombati négyszázezer – vagy kisebb, de mégis nagy tömeg – ezzel szemben hatalmas kérdőjelet formázott a demokratikus ellenzék számára. Nem önmagában a tömeg nagysága kell hogy elgondolkoztassa a parlamenti és parlamenten kívüli ellenzéki pártokat és a civil mozgalmakat, hanem az a mind egyértelműbbé váló kényszer, hogy a regnáló hatalom leváltása legkevesebb egy minimalista közös stratégiát és egy annak megfelelő, legalább nagy vonalakban összehangolt taktikát igényel. Nem a saját törzsszavazóik aktivizálására, sokkal inkább a politikától elforduló majd hatvan százalék megnyerésére.

Kaufer Virág jól megérezte, ehhez mind szűkebb lesz a képviselőház, s mind megosztottabb az utca, ahová az ellenzék kényszerül, s ahová négyszázezer – de legalábbis sok – kormánypárti bármikor kivonul. Mind kisebb a tér, ahol a magyar–magyar vitát békésen ki lehetne beszélni, pedig az így vagy úgy elkerülhetetlen lesz. S a vita tempóját még a kormányfő határozza meg.