Múlt szombaton, mikor hazánk fővárosában népünk a kormányra fölesküdött, én a nagyváradi Royal kávéházban ültem, s miközben a pesti eseményekről hallgattam egy barátom beszámolóját telefonon, a plafont nézegettem.

Azért nézegettem, mert az a plafon szép. Kis meztelen angyalkák nyilaznak egymásra, aranyszínű indák tekeregnek rajta, élénkzöld levélkéik közé tűzpiros szirmokat pöttyözött a mester. A padlótól a plafonig érő óriás tükrökkel a falak egészen olyanok, mint egy barokk oltár. Több mint százéves kávéház ez, a napokban nyitották meg újra, s Aranyhordó lett az új neve, mégis az egykori Royalban akartam érezni magam, nem mintha a Monarchiát sírnám vissza, de a régi Nagyváradra kívánkoztam a mából, abba az európás városba. Azt mondta ugyanis az említett barátom a telefonba, hogy múlt szombaton rengetegen tüntettek a kormány mellett, s éppen az orra előtt vittek el egy táblát, amire kormánytagok fényképeit ragasztották, s azt írták rá: „Ők értünk, Mi értük”. Barátom állította, hogy a népakarat egységesnek tűnt: a százezernyi tüntető tömeg szerint menetelni kell tovább a megkezdett úton.

Gondolom, hazafelé Levédiába.

Jól van, magyar testvéreim, menjetek.

A ti döntésetek, ti akartátok, én igazán nem akarok beleszólni, hogy hová mentek, feltéve, ha engem nem visztek magatokkal Keletre. Ha nem haragusztok, én inkább üldögélnék tovább ebben a kávéházban Nagyváradon, az erősen Nyugat-barát Szent László király városában. S miután mellettem egy magyar bankár ült, előbb-utóbb beszélni kellett vele a pénzről, pontosabban a betétekről. Hogy mi lesz a bankbetétekkel, ha a magyarság megérkezik Levédiába? Nem vagyok egy született rémhírterjesztő, de sajnálom, hetek óta erről beszél körülöttem a magyarság: hogy mi lesz a pénzével. Persze kivéve talán azokat, akik a múlt szombati tüntetésen a nyugati civilizáció iránt elkötelezett Árpád-házi királyok zászlaját lobogtatták, s azt üzenték, hogy vesszen a Nyugat. Van ebben némi ellentmondás, de az ilyesmit volt időnk megszokni ezer év alatt: ha föltámadna Szent István király, egészen otthonosan érezné minálunk magát, hogy neki Nyugat-ellenes magyar pogányokkal kell fölvennie a harcot megint – gondolom, lenne egy-két unortodox ötlete.

Amúgy a pénzről azt mondta nekem az a magyar bankár, hogy egyelőre nincsen nagy baj. Egyelőre hagyni kell a pénzünket ott, ahol van: magyar bankban. A bankváltást őszerinte nem szabad elkapkodni, de ha változik a helyzet, ígéri, időben értesít, s megmondja majd, mit hová utaljak.

S közbeszólt ekkor egy félig magyar, félig román váradi barátom: ha tényleg baj lesz, javasolná a Román Nemzeti Bankot.

Erre nem válaszoltam. Hümmögtem csak. S néztem azt a ragyogó plafont Szent László városában, ott Romániában, a Royal kávéházban. Ahol magával ragadja az embert az a régi, századfordulós, monarchiás cizella, amikor az Árpádok trónján egy szigorú, apostoli király ült, s keményen dolgozott értünk a puritán irodájában kora hajnaltól fogva. Ő értünk, mi érte. De valamit elszúrhatott szegény, mert hamis történelmi politúrral lakkozott uralma elől százezrek menekültek Nyugatra. Igaz, nem voltak nagy igényeik, ha jól értem, csak üldögélni és nézelődni akartak biztos fedél alatt, ahol négyévente nem szakad rájuk a tető.