Győzni fogsz, Magyarország?
Egy nappal a Magyarország–Franciaország kézilabdameccs után, január 21-én a számítógéphez ültem. A felejthetetlen mérkőzés hitelesen igazolta, mi lehet az elvárható hozzáállás akkor, ha az ország és jobb sorsra érdemes népe sikereket akar elérni.
A sportesemény inspirált írásra: a férfi kézilabdázók Újvidéken az Európa-bajnokságon ország-világ előtt mutatták meg, hogy nehéz helyzetben miként kell küzdeni és nyerni. Nincs süket duma, nincs „arcoskodás”: csak sok futás, bátor és fegyelmezett csapatjáték, ja és hozzáértő vezetés. És ha mindez megvan, akkor a meccs – akár a világ legmagasabban jegyzett csapata ellen is – győzelemmel zárulhat. (Megjegyzés: az előbbi mondatok akkor is érvényesek, ha a kézilabdás fiúk a továbbiakban minden mérkőzésüket elveszítik.)
Eközben és ezzel ellentétben a tízmilliós „Magyarország-nagycsapat” drága idejét és erejét demonstrációk szervezésével, pártok és szakszervezetek belső vitáival, szakdolgozatok és disszertációk érvényességének vizsgálatával, bal- és jobboldali elemzők folyamatos véleményalkotásával tölti. Dübörög az EU/IMF-megállapodás körüli szópárbaj, sok szakértő és még több inkompetens személy állandó kommentálásával. Természetesen őszinte híve vagyok a közélet pezsgésének, a sok aspektusból közelítő elemzéseknek, a kulturált hangvételű és egészséges disputáknak. De Magyarországon elveszett az értelmes és érvelő, a gazdasági érdekeket és szociális szempontokat egyaránt szem előtt tartó társadalmi párbeszéd. Itt és most nem ez zajlik: csak merev álláspontok és súlyos sértések hallatszanak, miközben a tízmilliós együttesben nem megfelelő a csapatszellem, nincs közösen elfogadott taktika. Az „öltözőben” zűrzavar, a játékosok a „tornacsukát” egymáshoz hajigálják. Hogy lesz ebből győztes csapat? Ki fogja dobni/rúgni a gólokat, mikor a játékosok a fontos meccseken még a labdát sem találják, és ha mégis egy pillanatra meglelik, abban a pillanatban – az önzőség okán – el is veszítik. Miként lehet az előttünk álló nehéz mérkőzéseket megnyerni, ha már edzésen is mindenki szólózni akar?
Egyáltalán tudják, hogy melyik kaput kell eltalálni?
A fő szekértáborok tagjai nem törekednek egymás megértésére, a kisebb alszekértáborok pedig – hogy jól látszódjanak – még rátesznek egy lapáttal az egyébként is lobogó tűzre. Sőt az országgyűlési csapattagok nyilvánosan külön tüzeket is gyújtanak, amivel újabb indulatokat gerjesztenek. Az értelmetlen szavakat esztelen tettek követik.
A közös kiútkeresés iránti vágy alig törhet a felszínre. Sajnálatos, hogy az egyes fontos csapatrészek (vállalkozók és munkavállalók, diákok és nyugdíjasok, falusiak és városiak stb.) még mindig nem tudják összehangoltan, érthetően és határozottan kinyilvánítani azt a jogos igényüket: legyen már vége a megosztottságnak, legyen az a legerősebb kötelékünk, hogy egy józan gondolkodású, nagy hagyományokkal rendelkező, alkotó közösség tagjai vagyunk. Köztudott, hogy egy igazi, korszerűen működő egyesületben sokféle játékos is jól megférhet egymással, a kapocs: a klub iránti hűség és szeretet, a követelmény: a tehetség és a kemény munka.
Az elmúlt – több mint két évtizedes – első félidő nem volt túlságosan szórakoztató. Furcsa, sokszor követhetetlen meccseknek voltunk tanúi és részesei: a hazai mezben szaladgáló játékosok szakadt hálójú, rozoga, az európai szabványoknak nem megfelelő kapukba rúgták/dobták az érvénytelen gólokat – az ország szempontjából öngólokat –, miközben maradandó sérüléseket is okoztak egymásnak és nekünk.
Lassan kezdődik a második félidő, amely reményem szerint színvonalasabb, élvezhetőbb és főként eredményesebb lesz, mint az eddigi produkció. De figyelem! A képzeletbeli játéktéren a jövőben nem lehet a „Magyarország” néven fellépő együttesnek két, ellenérdekelt csapatrésze, még akkor sem, ha eddig nem szólaltunk fel hangosan az egymással vívott, öncélú és haszontalan játékuk ellen. Tehát csapat csak egy van, de jól lássuk: egy alattomos és kíméletlen ellenfél sajnos már régen beoldalgott a pályánkra. Ellene kell állhatatosan küzdeni. Saját klubja, saját meze nincs, de így is feltűnő és jól látható: szegénységnek, munkanélküliségnek, elmaradottságnak hívják. Mindenáron le kell győzni. Csak felkészült csapattal és fegyelmezett játékkal lehet rá esély.
A szerző a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének főtitkára