A művészet mély és öntörvényű létkritika. Értelmünket és érzelmünket összefogva szembefordít minket mindazzal, ami a létünkben nehéz és fáj. S mindazzal, amiből ez ered. Többek között és kivált a hatalommal. Amekkora ereje van a művészetnek, a művészettel telített kultúrának egy társadalomban, akkora ellenálló képesség van benne a hatalmi manipulálással szemben. A művészet bizony a hatalom ellensúlya. Elmélyülési gyakorlat. Minél többen, minél inkább gyakorlottak a dolgok elmélyült szemléletében, a sztereotípiáktól való elszakadásban, annál érettebb a társadalom, és annál kevésbé tud a hatalom föléje nőni. Schilling Árpád írta nemrég az Élet és Irodalomban: „Ha a politikának engedelmes tömegre van szüksége, a piacnak meg öntudatlan vásárlóerőre, akkor a lehető legjobb irányban mennek a dolgok, semmi sem fogja megakadályozni a magyarok kulturális leépülését.”

Valóban. A kultúra intézményrendszerének gazdáját szembesíti a kormánypárti Heti Válasz az év elején azzal, hogy „a húszszázalékos zárolás után már 35-40 százalékkal csökkent az intézményrendszer támogatása, ha a Bajnai-időszakhoz hasonlítjuk.” „Tudom” – mondja Szőcs Géza, és folytatja: „Ha tudnák, milyen küzdelem folyt itt decemberben, nem napról napra, de óráról órára azért, hogy az autonómiakiszervezés, a kompetenciaelvonás és a megszorítás egyre fojtogatóbb hálójában valami életben maradhasson!” Pár oldallal Szőcs után Sára Sándor siratja a „nemzet televízióját”: „Jó lenne, ha a Duna értékelven működő kulturális csatorna lenne, és nem a kereskedelmi televíziókkal akarna versenyezni, mint teszi ezt a Magyar Televízió”. Sára leszögezi: ez nem pénzkérdés. Szőcs még úgy tesz, mintha ezt nem tudná.

A magas kultúrából kivont pénzt egyszerűen letolták az alacsonyba. A kommersz világába, amit az állam pénze nélkül is bőségesen kitölt és eltart a piac, csak akkor a nép nem a császárnak köszöni a cirkuszt, és nem császárhű tréfákon röhög. A pénz ott van a szórakoztató kisiparosok elbulvárosított színházaiban, a szórakoztatófilm-ipari pénzcsináláshoz és csak ahhoz értő Andrew Vajna zsebében, akinek kiszolgáltatták a magyar filmművészetet, ott van a közfeladataitól megszabadított kommercializált közmédiában, ott van a sport szórakoztatóipari („látvány-”) ágazataiban. Az alaptörvény ünneplése pedig a nemzet galériájában az aulikus giccs apoteózisával fonódott össze.

A művészet hatalmi függésben nem működik, állami támogatás nélkül nem él meg, ám a támogatását nem is írja elő semmilyen nemzetközi kötelezettség. A hatalomnak nincs más oka arra, hogy a művészetben önként finanszírozza az ellensúlyát, csakis az, ami túl van a közvetlen hatalmi érdekein. Ha egy hatalom számára a közvetlen hatalmi érdekein túl nincs semmi, akkor a művészet sem várhat tőle semmit. Akkor a hatalom nem törekedhet másra, mint a magyarok kulturális leépítésére. Ez éppoly logikus, mint amilyen borzasztó.