Az eltüntetett idő nyomában
A Fidesz, mikor különös vehemenciá val veti bele magát az át-, vissza- és újrakeresztelésekbe, éppen azt kívánja jelezni, hogy hatalomra kerülése sokkal több, jelentőségteljesebb egy szimpla kormányváltásnál – forradalom, amely új, forradalmi időszámítást kíván. A párt olyan mítoszrendszert kíván kidolgozni, amely nem csupán visszamenőlegesen igazolja, hogy ő a hatalom egyetlen lehetséges letéteményese (és persze Magyarország „utolsó esélye”), de egyben olyan szerves társadalmi alakulatként láttatja magát, amely felé a „nemzet” hosszú történelme mindvégig vezetett: a beteljesülés, amely igazolja a millenáris várakozásokat.
Ebben a mítoszrendszerben nincs helye az árnyalatoknak – a moralitásjátékok örök szabálya szerint a drámának két szereplője van, a mindenkori Jó és a mindenkori Rossz. Márpedig a Rossz csupán kitérő, mellékvágány lehet abban a fejlődéssémában, ahol Vitéz László palacsintasütőjével végül mindig Kupán vágja az Ördögöt. A Fidesz által felkínált történelemmodell a sztálinista történetírás produktumait idézi; csupán a szereplők értékelése változik meg, a szereposztás változatlan marad.
A múlt orwelli-orbáni elbirtoklásának alapja az a feltételezés, hogy a múlt birtokolható. A tér átnevezésével, az utcák, intézmények nevének megváltoztatásával, szobrok eltüntetésével nem csupán az a kormányzat célja, hogy elterelje a figyelmet az ezeknél fontosabb problémákról, hanem az is, hogy sajátos legitimá ciót teremtsen magának e problémák tetszése szerinti kezeléséhez. Hiszen azokat éppen az a Rossz rendszer, az a „nemzetére rárontó” ideológia szülte, amely – ha az ifjú kereszténydemokraták feljelentőoldalán kigyűjtött utcaneveket nézzük –Marx és Engels 1848-as kiáltványától Frankel Leó munkáspártján keresztül egészen a Bajnai-kormány utolsó napjáig tartott.
„A nemzetközi szocializmus semmivel sem különb, mint a nemzetiszocializmus” – szögezte le például Csöbör Katalin Fidesz-képviselő. Ez a megállapítás kétszeresen is összemos olyan történelmi jelenségeket, amelyeket csak úgy lehet egy szintre helyezni, ha a történelmet (legalábbis tudományként) teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Egyrészt a „nemzetközi szocializmusnak” legfeljebb annyi köze van a „nemzetiszocializmushoz”, hogy mindkettő a kapitalizmus terméke. Míg azonban a „nemzetközi szocializmus” hosszú története az emberi emancipáció egyetemes igényének szellemében kívánta meghaladni a kapitalizmust (majd utóbb részben már csupán annak válságait), addig a „nemzetiszocializmus” éppen a kapitalizmus legszörnyűbb vonásainak ad absurdum való fokozását jelentette – és saját „forradalmiságát” büszkén éppen abban találta meg, hogy ellenforradalmat hirdetett minden baloldalisággal és nemzetköziséggel szemben. A másik összemosás maga a „nemzetközi szocializmus”: a Fidesz történelemkomédiájában e címszó alá gyűlik minden, Marxtól Tony Blairig, a svéd jóléti államtól Pol Pot kambodzsai rémuralmáig, Lenintől Sztálinig, Kádártól a mai antiglobalista mozgalmakig. Mindez a nagy ívű, de kisstílű ügyeskedés elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a kormányzat visszamenőlegesen megbélyegezze politikai ellenzékét.
A történelmi darab színpadra állításához meg kell teremteni a körülményeket is. A kormányzat a történelmet, illetve a történetpolitikát túl fontos dolognak tekinti ahhoz, hogy a történészekre bízza. A tőle független történettudományi műhelyek szétverésével és ellehetetlenítésével, a történettudomány terrorháziasításával párhuzamosan a hivatalosság pecsétjét üti a leghátborzongatóbb tévhitekre, áltörténelmi okoskodásokra, félés teljesen légből kapott információkra. A kialakuló kavalkád óhatatlanul azt sugallja, hogy történettudomány lényegében nincs is, a történelemhez végső soron mindenki ért, hiszen az tetszés szerint alakítható. Így hiteltelenítve a történészszakmát és elébe vágva a kukacoskodó tudományos érveknek, a kormányzat politikusai egy engedelmes, alakítható közvéleményt igyekeznek kialakítani, amely – kellő sulykolás után (lásd az új közoktatási koncepciót) – beszabályozott díszletként szolgálhat a kormányzati cselekvés drámájához.
A szimbolikus térfoglalás aktusaiba a kormányzat nem tűr beleszólást. Nem csupán a szakmai érveket hagyja figyelmen kívül, hanem kellemetlennek tartja az önkormányzatok, az érintett emberek véleményét is, akik – amint ezt Baranyai Zsolt, a „kommunista utcanevek” feljelentésére szolgáló honlap szerkesztője elmondta – maguktól nem hajlandóak átnevezni az inkriminált utcákat, hozzáállásukat – Martfű példáját idézve – „cinizmus, pesszimizmus és közöny” jellemzi. Az emberek ugyanis hajlamosak kényelmi szempontokat figyelembe venni, és ennek megfelelően döntésük esetleg nem lesz „megfelelő”.
A jövőre nézve pedig a felülről vezérelt ideológiai oktatással igyekszik bebiztosítani magát a kurzus egy olyan iskolarendszerben, ahol nem csupán az eltérő nézeteknek nem lesz helyük, de fel sem merülhet az, hogy létezhetnek eltérő nézetek is. A világ kerek és egész, a Nemzeti Együttműködés falanszterében „örökös tavasz pompájában élnek”. A kurzus kétségkívül mélyen hisz a tudatlanság erejében.
Az új történetmitológia szerint 1944 és 2010 között fekete lyuk terpeszkedik a magyar történelemben. „1945 után a kommunisták szinte mindent leromboltak, amit évszázadok alatt építettünk” – vázolja a helyzetet Csöbör Katalin. Tekintsünk el most a nagyvonalú általános alanytól, és attól is, hogy hová torkollt 1944-ben ez a több évszázados építkezés. Mindenesetre a fideszi történetmitológia totalitarizmusképét árnyalja, hogy nem merült fel az újonnan elnevezett Wass Albert utcák, Horthy utcák stb. átnevezése. Ezek szerint még a „totalitárius” szó sem jöhet szóba a jobboldallal kapcsolatban, de ráhúzandó mindenre, ami bármiféle módon kötődik a baloldalhoz. Sőt nem is kell baloldalinak lennie, elég, ha antifasiszta:Dombóváron arra hivatkozva vették el (ekkor még helyi rendelettel) a lakosság jogát az utcanevek megváltoztatásával kapcsolatos döntésekben való részvételre, hogy 2004-ben nem szavazták meg a Bajcsy-Zsilinszky utca Horthy utcára való átnevezését. A nacionalista Bajcsy-Zsilinszky Endre tehát nyilván náciellenessége miatt vált nemkívánatossá.
A fideszi történetmitológia önmagában hordja saját korlátait. Nem rendelkezik azzal az információmonopóliummal, amely egy totális (sőt totalitárius) történeti kép rögzítéséhez szükséges. Ezen az sem segít, ha – óriási erőforrások mozgósításával –feldúlják a közoktatást, a történettudományos műhelyek romjain kiépítik saját kurzus-történetírásukat. Az utcanévadó ünnepségek és egyéb látványosnak szánt giccses butaságok még akkor sem tudják hosszasan eltakarni a király pőreségét, ha a porrá alázott és pártszolgálatra rendelt „közszolgálati” média, illetve a mítoszgyártás és a nádpálca-pedagógia szolgálatába kényszerítendő közoktatás együttesen gazsulál is hozzá.
Átmeneti sikereket persze elérhetnek; ezeket a jövőbeni józanabb kormányzatoknak kell eltakarítaniuk, amelyek felismerik, hogy a kitalált történelmi kizárólagosság megbosszul ja magát. Hogy a Fidesz így elvesztette minden realitás- és arányérzékét, az rengeteg komoly bonyodalmat, bajt, költséget fog még okozni ennek az országnak (és persze nem csupán a történeti tudat terén). Ám ha tervei sikerrel járnának, ha valóban kialakulna az a nemzeti történettudat, amelyet a Fidesz-kurzus üdvösnek vél, az valódi tragédia lenne, mint ahogy tragédia volt már korábban is.
A szerző történész, Politikatörténeti Intézet
