Pedig máskor bátran borzongok katasztrófákon, vetődök a YouTube-ra, habzsolom az információkat, ha diktátorok buknak vagy cunami söpör. Bármikor sor kerülhet ránk is, életünk egy hajszálon függ, nem árt az ilyesmit néha végiggondolni. Ezt a hajót viszont nem akartam látni. Mert itt akkor véget ér a gyerekkor. Nem az enyém, az már odébb van, hanem a családomé: kislányomé, fiamé és bizonyos értelemben a feleségemé is. Mi ugyanis utaztunk Costa-hajón, háromszor is az évek során, legutóbb tavaly, és éppen a Concordián. Ugyanaz az útvonal, pontosan ez a kapitány. Hogyan mondjam el a gyere keimnek, hogy az óriás, melynek gyomrában annyit rohangáltak, számolatlanul dézsmálták a fagyit, nyüstölték a lifteket, bukdácsoltak egyik meleg medencéből a másikba, nincs többé, kész, megbotlott egy sziklában, eldőlt, elsüllyedt, ennyi. Hogy a jóvágású, talpig fehér egyenruhába bújt kapitány, aki trükkös tengerészcsomók kötésére tanította őket, megfutamodott egy csónakkal, miközben tehetetlen utasok törött végtagokkal kapkodtak levegőért, de csak vizet nyelhettek. Ezt most meséljem el nekik? Lehetetlen.

Maradt a titkolózás. Feleségemmel elővettük a fotókat, videókat, igen, ez a mi hajónk, itt a hodály, ahol a celebimitátorok adtak műsort, itt a Róma étterem, itt ismerkedtünk meg a szimpatikus olasz házaspárral, amely megnyerte a táncversenyt, ott a Squokklub a tinidiszkóval, ez az ablak nélküli fülkénk, egész jól elvoltunk egymás feje fölött, amott a fedélzet legfelsőbb szintje, ahová este senki sem kapaszkodott fel, és a telihold alatt úgy érezhettük, csak ketten maradtunk a fenenagy utasszállítón.

Gyerekkoromban az óceánjárás a gazdagok elérhetetlen passziójának tűnt. Átlagember kompra ül, vagy kirándulóhajóra Esztergomig. Aztán egyszer Marcsi, aki takarításból él, elmesélte, hogy évente utazik Costahajóval, hol hét napot, hol tizenkettőt, Görögországtól Szentpétervárig. Last minute utak, persze nem főszezonban, de kijön egy balatoni nyaralás árából. Így ragadt át ránk a világjárás szenvedélye, és mentünk ősszel az úszó szállodamonstrummal, nyugdíjas németek, kíváncsi japánok és kispénzű olasz nagycsaládosok közé, háromezredik utasnak.

A hajó infantilis világ. Reggeltől estig megy az ingyenkaja, mint egy babazsúron. Persze benne van a jegy árában, de ott akkor az ember úgy érzi, hogy folyton ennie kell, mert kár lenne egyetlen szelet pizzát is parlagon hagyni. Animátorok futkároznak, mindenkit elkapnak, tánctanfolyam, jóga, vízi torna, nagyon el kell bújnia annak, aki egy nyugágyon szeretne egész nap pihenni. Az étteremben filippinek és malájok ugrálnak körül, mint egy Rejtő-regényben, vidáman vigyorognak, és minden gyerek nevét tudják már az első este. Tizennyolc zenekar játszik különféle szinteken. A legnagyobb attrakció mégiscsak a kapitány. Az utolsó előtti estén bekövetkezik a rituális „cena col Capitano”, a parancsnok és tisztjei a nép közé ülnek, felcsendülnek a nagy olasz melódiák és Verdi „brindiam”-jától harsog a terem. A kapitány koccint és énekel, a tömeg könnyes szemekkel szalvétát lenget, mint egy fináléban. Giccs és operett, de ki tud ellenállni a játéknak. A kijáratnál hosszú sor, profi fotós villog vakuval, egy pillanatra mindenki a kapitány mellé állhat, mosoly, és kész az életre szóló emlékfelvétel.

Capitano Schettinit a sors amorózó külsővel áldotta meg, minden feleség szíve nagyot dobbant, amikor kezét tengerészsapkájához emelte, üröm az örömben, hogy Francesco újítást vezetett be a fotózás terén: személyesen nem jelent meg, csak az őt ábrázoló kartonfigura mellé lehetett beállni, de a végeredmény valósághűre sikeredett. A rutin már fásulttá tette a nápolyi srácot, aki számára a tengerészeti akadémia csodálatos karriert tett lehetővé. Szerették és tisztelték őt, és ha hajójával azon a vidéken fordult meg, nem hagyta ki a „tiszteletkört”, ami annyit jelent, hogy az óceánjáró letér pályájáról és hosszú kürtszó kíséretében egészen közel a parthoz, hurokbanmegfordul. Ilyenkor a rokonság és a cimborák síppal, dobbal, kendőkkel és petárdákkal visszajeleznek. A Costa társaság most vonakodva ismeri be, hogy gyakori volt az ilyen piruett, és minden esetben szabálytalan.

Péntek 13-án is csak ennyi történt, Schettini ezúttal a pincérek főnökének akart kedveskedni, megközelítve annak szülőfaluját, Giglio-szigetet. A könnyelmű tengerészcsíny megboszszulta magát. A történetben egy másik nápolyi tiszt is szerepet kapott, a szigorú De Falco, aki sohasem parádézott, egész eddigi életét a vizek felügyeletének és a mentésnek szentelte. Eljött az ő pillanata is, a tehetetlen és megzavarodott Schettini fölé került, átvette az irányítást, és ő lett Olaszország hőse. Francesco pedig bukott angyal, akire súlyos börtönévek várnak. Jó lenne sajnálni őt, mert sorsa drámai, de minek nevezzük akkor a nyom nélkül eltűnt utasok történetét, akik épp hogy felszálltak a vidám hajóra, máris a vízben lelték halálukat?

Mi meg felvételeink végére értünk, kikapcsoljuk a számítógépet, és azon töprengünk, menjünk-e még valaha hajóútra. Azt mondják, kutyaharapást szőrével, de vajon tudnánk-e még örülni annak a bohócjátéknak, amely ezeknek az utaknak a lelkét adja? Persze ha elmerülünk a számmisztikában, optimista kép tárul elénk: 2012-t írunk, a Titanic pont száz éve süllyedt el. Komoly esély van arra, hogy az elkövetkező években felhőtlen lesz az óceánjárás.