A szervezetek megegyezhetnek benne, az ország lakosságára nem gyakorolna nagy vonzerőt.

Hadd kezdjem egy konkrét esettel a közelmúltból. Egy környékbeli kávézó, amelynek a járdán kiülős része is van, azzal a kéréssel fordult az önkormányzathoz, hogy engedélyezzék egy korlát felállítását a kiülős rész és az úttest közé, hogy a gyerekek nehogy véletlenül kiszaladjanak az útra. (Megjegyzem, ugyanebben az utcában egy sarokkal odébb, meg messzebb még egykét helyen van ilyen korlát.) A következő választ kapták: „A terasz közterület, az arra kihelyezett bármilyen korlát rontja az egységes utcaképet. Akinek ez nem tetszik, az kösse magára a gyerekét. És egyébként is, ha ezt megengednénk, akkor legközelebb már a kutyáknak kérnének kutyaházat.”

Nos, ebben a piszlicsáré esetben teljes pompájában láthatjuk azt, hogy miből van bőven elegük az állampolgároknak. Abból, hogy az általuk megbízott, az ő ügyeik intézésére felhatalmazott szervezetek házmesterként és háziúrként viselkednek, önkényes szabályokat szabnak a számukra, beleszólnak az életükbe, ahelyett hogy társasházi közös képviselőkként működnének, akiknek az összedobott közös költség felelős, a köz javára való elköltése az egyetlen dolguk és joguk, és amegbízatásuk bármikor visszavonható. Elegük van tehát a hatalmaskodásból és az állam meg az önkormányzat maffiaszerű működéséből, elegük van abból, hogy ezek a szervek „vezessenek”, ahelyett hogy végeznék a dolgukat.

Nem idézek további példákat, mert szerintem mindenki érti, miről beszélek. Egy csomó településen a rendszerváltás óta olyan polgármesterek uralkodnak, akik a helyi maffia prominensei vagy képviselői, és mert a kezükben van a környék gazdasági ereje, ráadásul teljesen indokoltan is választják meg őket, hiszen csak tőlük lehet bármit is várni – ha valamelyik ellenlábasukat választják meg, azt úgyis tönkretennék. És ugyanez igaz nagyban az egész végrehajtó hatalomra. Ráadásul a végrehajtó hatalom ebben a szerencsétlen parlamentáris kormányzásban teljesen összefonódik a törvényhozással. Mivel a kormányzatnak nem az a dolga, hogy betartsa a törvényeket (hiszen lényegében ő alkotja őket), a rendszerbe bele van égetve, hogy az állam szolgálat helyett uralkodik.

Mindebből azt a tanulságot szeretném levonni, hogy messze nem elég a pártfinanszírozással és még néhány más (szintén tarthatatlan) rendszerrel kapcsolatban radikális reformokat javasolni. Olyan mennyiségű és minőségű változást kell javasolni, ami meggyőzi az embereket arról, hogy itt többé sohase javasolhatják majd senkinek, hogy „kösse magára a gyerekét”, vagy ha mégis, akkor azonnali hatállyal repülnek.

A radikális változások szükségességébe azt is beleértem, hogy nem személyeket és pártokat kell elzavarni, hanem teljes mechanizmusokat kell átalakítani. A vitaindító alapgondolatát ezért helyesnek tartom: egy soksok szervezetből álló, széles frontnak kellene megállapodnia egymással bizonyos minimumokban (lásd alább), és senkit sem kellene az előtérbe tolnia. De ez csak a szükséges alapfeltétel. A kérdés kulcsa az, hogy mik azok a minimumok, amelyekben meg kell állapodniuk.

Például az ügynöklisták nyilvánossága olyan részletkérdés, amelynek szimbolikus jelentősége van persze, de egyrészt nem áll az emberek érdeklődésének középpontjában, másrészt nem jelent változást az alapvető mechanizmusokban. Jelentős változás az lenne, ha az állam működésével kapcsolatban lényegében minden nyilvános lenne (nagyon szoros kivételekkel, pl. hadititkok, meg persze az állampolgárok személyes adatai). Egyetlen kormányzati szervnek sincs semmi joga (és oka sem lehet rá), hogy titokban tanácskozzon, és titokban készítse elő az intézkedéseit, hogy bármilyen pályázatot ne hozzon nyilvánosságra akár az elbírálása előtt, akár utána és így tovább. A nyilvánosság nemcsak a demokrácia legfőbb kontrollja, de az emberek bizalmának a záloga is, nem beszélve arról, hogy ha a nyilvánosság a legcsekélyebb mértékben is sérül, azzal arányosan csökken a választások szabad, tiszta, demokratikus volta is. Minél kevesebbet tudok a kormányzat működéséről, annál kevésbé áll módomban megítélni, hogy mivel jár, ha legközelebb rájuk vagy ellenük szavazok.

A korrupció kizárásának csak egy apró részlete a pártfinanszírozás megreformálása. Persze egyetértek, a pártoknak ugyanolyan civil szervezeteknek kellene lenniük, mint a többinek. De ennél messzebbre kell menni. A nyilvánosság eleve gátat szab a korrupciónak, de vannak további hatékony eszközök is. A leghatékonyabb a véletlen szerepének növelése. Ezt az eszközt az athéni demokrácia óta számtalan helyen alkalmazzák a döntések befolyásolásának kizárására. (Például egyes országokban kisorsolják azt, hogy melyik bíró tárgyaljon egy-egy ügyet.) A mindennapi életben számtalan olyan ügy van, amelynek több egyformán jó megoldása van (vagy amely messze bonyolultabb annál, mintsem hogy a szakértők egyetlen jó megoldást találhassanak). Az ilyen ügyekben a szakértői elemzést hatalmi döntés helyett követhetné sorsolás. Ezt a módszert közbeszerzési kérdésekben, sőt személyi döntéseknél is nagyon jól lehet alkalmazni, hiszen kevés olyan poszt van, amelynek betöltésére csak egyetlen jelölt alkalmas.

Nem megyek bele egy teljes államreform részleteibe, csak azt akartam érzékeltetni, hogy a politikába vetett bizalom visszanyeréséhez ilyen átfogó változásokra van szükség. A részleteket illetően csak a minimumban kell megegyezni. De nem tetszik a „nemzeti minimum” kifejezés sem. Többek között azért, mert a „nemzeti” szóhoz ide nem illő asszociációk társulnak: a magyar szóhasználatban a nemzet kulturális közösséget jelent, szemben az állampolgárok közösségével, amely politikai közösség. Aztán meg azért, mert nem egy minimum van, hanem legalább négy. Az első a liberális minimum: idetartozik az, hogy a minőséget (az állami szférában is) csak az objektív mérőszámokban folytatott verseny garantálja, hogy önkényeskedés és beavatkozások helyett az ösztönzéseknek és a jogilag megállapított automatizmusoknak kell a rendszereket szabályozniuk. A második a baloldali minimum: ez előírja, hogy az államnak gondoskodnia kell a társadalmi szolidaritás intézményeiről, az önhibájukon kívül leszakadók támogatásáról és így tovább. Aztán jön a jobboldali minimum: a magántulajdon szentsége, a hagyományok tisztelete. Végül a nemzeti minimum: a kulturális közösség életben tartása, erősítése. E négy minimum együttes elfogadása alapfeltétel lenne mindenki számára, aki közszereplést kíván vállalni.

De az állampolgárok számára talán legjobban megfogható, egyben nagyon fontos változtatásra a felelős személyekkel kapcsolatban lenne szükség. Igaz, hogy az emberek hajlamosak egy-egy „vezetőben” bízni, de tőle várni a nagy durranást – ez nem más, mint archaikus reflex, amit a társadalmi változások idejétmúlttá tettek. És furcsa módon ezzel az atavisztikus hozzáállással párhuzamosan megfigyelhetjük a vele ellenkező tendenciát is, a vezetőkbe vetett bizalom megrendülését. Úgy látom, hogy lassan megérik a helyzet arra, hogy a mechanizmusok megváltoztatásával, a rendszerből fakadóan csökkenjen a döntések lebonyolításáért felelős személyek jelentősége.

Ezért nem találom szerencsésnek, hogy a Milla bevetette az „alternatív köztársasági elnök” ötletét. Nem lenne szabad kiszolgálni a közönség igényét a szimbolikus figurákra. Inkább az ellenkezőjét kellene tenni, megygyőzni őket arról, hogy lehetséges úgy intézni az ország gondjait, hogy konkrét emberek nevét akár ne is kelljen megjegyeznünk. Hogy „döntéshozók” és „vezetők” helyett inkább lebonyolítókban gondolkodjunk. Hogy a „hatalom” csúcsain állóknak ne legyen más szerepük, mint lebonyolítani az előre meghatározott játékszabályok szerint folyó játékokat. (A játékszabályokat a törvényhozásnak kell felállítania, amelynek a mindenkori végrehajtó „hatalomtól” függetlenül működő képviselő-testületnek kell lennie.) A végrehajtó „hatalomnak” igazából csak akkor kell önálló döntést hoznia, ha a külső körülményekben lényeges változás áll be – ez azonban az állam működésébencsak esetlegesen szokott bekövetkezni, és ezekre az esetekre amúgy is viszonylag független, csak a törvényhozás által ellenőrzött intézményeket szoktak fenntartani az államok: honvédség, jegybank stb.

Az ilyen esetekben néha van helye a „közvetlen demokrácia” alkalmazásának is, például az önkormányzatok nyugodtan a lakosságra bízhatják az olyan alkuk megtárgyalását, mint amilyen „az utcakép egységességének” és a gyerekvédő korlátoknak a dilemmája. (Nem a népszavazás az egyetlen módja ennek, vannak az alkukötésnek finomabb eszközei is, amelyek kevésbé hátrányosak a kisebbségi vélemények számára.) Annyi bizonyos, hogy az mindig rosszul sül el, ha az önkormányzat vagy a kormányzat dönt, ahelyett hogy csak közreműködne az alkufolyamat lebonyolításában.

A szerző nyelvész