Ez nem az az eset. Ha valaki azt remélte, hogy Schmitt Pál – pél dául az ügy kirobbanása utáni első nyilvános megszólalása, a tegnapi rádióinterjú alkalmával – egyszer előránt a zakójából egy frappáns magyarázatot, netán egy mostanáig kallódó felhasználói szerződést Nikolai Georgiev aláírásával, annak most csalódnia kellett. Kiderült, hogy egyszerű és a politikai status quót érintetlenül hagyó megoldás nincs – súlyos, az államfői hivatalt és a kormányt egyformán érintő hitelvesztés nélkül ebből a helyzetből már nem lehet kikeveredni.

Az elnök saját mondataival egyre beljebb navigálta magát az erdőbe, amelyből napok óta igyekszik kikeveredni. A látszat most az, hogy az emberek emberének talán akadt egy embere, aki a disszertációírás terhét annak idején levette a válláról. Másképp az elnök alighanem komolyabb jártasságot tudna felmutatni a tudományos közlemények előállításának és közzétételének tárgyában, annál is inkább, mivel párját ritkítja, hogy valakinek a doktori disszertációja az első tudományos publikációja – az pedig hungarikum, hogy egyben az utolsó is. Ha nem így volna, tisztában lenne vele, hogy a törzsanyag nem az „átvettem, de nem hivatkoztam” szinonimája, hanem a kötelezően tanítandó tantervi ismerethányad (a közoktatásban), az idézés szabályai pedig lényegüket tekintve azóta változatlanok, mióta modern tudomány létezik. Tudná továbbá, hogy a konzulenst és az opponenst nem „kinevezik”, hanem jobbára felkérik (azoktól a különleges esetektől eltekintve, amikor a fontos elvtárs diploma- vagy fokozatszerzését az egész államigazgatás közérdeknek tekinti – de egyebek között azért váltottunk rendszert, hogy ilyesminek 1992 táján már a gyanúja se merülhessen föl).

A mi elnökünk számára mindez láthatóan nem ismert. Az ő fejében a doktori disszertáció olyasmi, mint az operabérlet: egyszeri aktussal megszerezhető belépő a szellemi elitbe. Végighallgatva az interjút, úgy tűnt, Schmitt Pál alaposan eltévedt. Nem érti, hogy a magyarázata talán még sántább, mint maga a dolgozat, és az egész helyzet – mindazok számára, akikben maradt még némi hit a köztársaság intézményeivel kapcsolatban – vállalhatatlan.

A tudományos kutatás, a források elemzése és ellenőrzése, az eredmények és a következtetések publikálható színvonalú megfogalmazása kétségkívül bonyolult feladat, nem mindenki alkalmas rá. Az már a mi bajunk (meg – amennyit érzékel belőle – az elnöké), hogy ugyanígy áll a dolog a köztársaság legfőbb közjogi hivatalával is.