2010-ben kevéssé ideológiai, inkább pragmatikus alapon nem szavaztam az LMP-re, nevezetesen az volt a megfontolásom, hogy melyik párt lesz képes a legnagyobb erőt az Országgyűlésben felvonultatni az Orbán-féle gőzhengerrel szemben. Számos kérdésben voltak ellenérzéseim az LMP-vel szemben, de hát melyik párttal szemben nem voltak kifogásaim, még saját volt pártomat, az SZDSZ-t is beleértve. Minthogy 2009–2010-re esett a magyar liberálisok mélyrepülése, bár természetesen rosszul esett, megértően fogadtam az LMP gyilkosan lekezelő ironizálását az SZDSZ-en, melynek politikájára nem volt szükség, szavazóira igen, ez ennyire egyszerű.

Éppen ezért rendkívül érdekes, hogy az LMP mennyi mindenben futja pontosan ugyanazokat a köröket, mint az SZDSZ, miközben a két párt identitása homlokegyenest eltérő. Az SZDSZ liberális volt, az LMP baloldali zöld párt. Mindkettőnek megvan a helye az európai pártcsaládokban. A liberálisok az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért), a zöldek a Zöldeknél (vagy ahol ilyen nincs, a UEL (Egyesült Európai Baloldal) találnak európai társszervezeteket. Ezek a szocialistáktól balra álló pártcsaládok, mert a piacgazdaság fundamentumait rendre megkérdőjelezik, helyettük soha ki nem próbált (ha tetszik: unortodox), ám részleteiben nem kifejtett, számokkal alá nem támasztott alternatívákban gondolkodnak, mint például az ökopolitika. Abból azonban, hogy a szocialistáktól balra állnak, téves azt a következtetést levonni, hogy kommunisták, mert alkotmányos, emberi jogi kérdésekben rendkívül határozottak, kompromisszumot nem tűrőek. Így aztán az LMP cseppet sem lóg ki az európai politika fősodrából.

Ám térjünk vissza az SZDSZ és az LMP által futott körök hasonlatosságára. Schiffer András azt mondja, hogy az LMP a Gyurcsány– Bajnai korszak ellenében jött létre, így nem képzelhető el, hogy legitimálja Gyurcsány Ferencet és az MSZP-t. Ez racionális érvelés, még ha nehezen is tudunk eltekinteni attól, hogy a politikusokat és a pártokat nem a többi párt, hanem a választók legitimálják. Az SZDSZ is a „létező szocializmussal” szemben definiálta önmagát, a párt első elnöke, Kis János az 1990-es választások napján feltételekhez kötötte azt is, hogy kezet fogjon Vitányi Ivánnal. Csakhogy 1994-re a szocializmus mint társadalmi formáció már visszafordíthatatlanul megdőlt, és bár lehet vitatni – vitatják is – a parlamenti aritmetika szerint szükségtelen volt koalícióra lépni az MSZP-vel, az 1994-es választások az SZDSZ-t új helyzetben találták. Abban, hogy a demokráciára leselkedő fő kihívások immár nem bal-, hanem jobboldalról érkeztek. Mindez 2012-ben sokszorosan érvényes, hiszen 1994-ben még legrosszabb álmunkban sem tudtuk volna elképzelni, hogy a köztársaság alapintézményei ennyire gyengék, és hogy akad vállalkozó annak lebontására.

Fellelhető példa a bázisdemokráciára alapuló pártirányításra is. Ez szép, vonzó szlogen, ám lehetetlenné teszi egy szervezet működését. Pető Iván az Országos Tanács elnökeként annyit akart elérni az SZDSZ-ben, hogy egy párttag, ha jelen kíván lenni az Országos Tanács ülésein, legkésőbb az előző napig regisztrálja magát, hogy annyit legalább lehessen tudni róla, vajon valóban a párt tagja-e. A másik szabály szerint egy párttag, ha nem volt tagja az OT-nak, csak az országos tanács hozzájárulását követően kaphatott szót, amit egyébként az OT minden alkalommal megadott. Ez a nem különösebben szigorú szabályozás rettenetes felzúdulást keltett a tagság egy része körében, és a demokrácia sárba tiprását látta benne. Nyilván sokan tisztában vannak már az LMP-n belül is, hogy a minimális hatékonyságot is veszélyeztető bázisdemokrácia csapda, amelyből, ha egy párt belekeveredett, nemigen tud megszabadulni. Tételezzük fel, hogy a miniszterelnök, vagy egy másik ellenzéki párt fontos bejelentést tesz. A pártok vezetőinek azonnal reagálniuk kell. Ha nem teszik, megfosztják támogatóikat attól, hogy pártjuk véleményét megismerhessék és támogathassák, ha viszont megteszik, nem áll módjukban kikérni a számtalan testület véleményét, és rájuk akasztják az antidemokratikus vezető jelzőjét.

És végül még egy cseppet sem örömteli hasonlatosság: mindkét párt a fennálló renddel szembeni felfordulás mellé állt. Bármennyire is megértem akkori magunkat, ma úgy látom, az SZDSZ-nek nem lett volna szabad a taxisblokád mögé állnia, még akkor sem, ha annak kétségkívül a kormány hazugsága volt az indítéka. Ugyanígy, bármennyire megértem az LMP-t is, neki sem lett volna szabad fenntartások nélkül a 2006-os felforgatók oldalára állni, még akkor sem, ha számos tüntető a legnagyobb jóhiszeműséggel demonstrált is, és a rendőrség durva hibák sorát követte el, amit csak részben ment tapasztalatlanságuk, félelmük és az a tét, hogy az Országgyűlés épületét nem tudják megvédeni.

Ám térjünk vissza az SZDSZ és az LMP mozgásterére. A Véleményvezér bloggere dicséri Schiffer Andrást, és temeti az LMP-t, mert, mint írja, „Az igazi kérdés a mai magyar politikában az, hogy a centrumot ki tudja elfoglalni.” Szeretném, ha a Véleményvezérnek igaza lenne, de attól tartok, a 2012–2014 időszakban a politikai centrum ismét mindenkit kilök magából. Az SZDSZ fennállása alatt számtalanszor próbálkozott a centrumpárti szerep betöltésével, rengeteget beszéltünk arról, milyen jó lenne, ha jobboldali párttal is tudnánk koalíciót létrehozni, ám ambícióinkat az események mindig elsodorták.

Szerencsésebb sorsú országokban a politikai küzdelem, így a győzelem kérdése is szakpolitikákon alapul. Mekkora legyen az adó, miként kellene megreformálni az egészségügyet és az oktatást, autópályát vagy vasutat építsünk-e. Nyomorultabb országokban a politika egyetlenegy kérdésre redukálódik, 2012–2014 között ez a kérdés pedig az lesz, hogy megy vagy marad Orbán Viktor és a Fidesz.

Az SZDSZ több alkalommal is nagyon szeretett volna leválni az MSZP-ről. Vegyük a D–209-es esetet, amikor az SZDSZ igen közel állt ahhoz, hogy vagy Medgyessy Péter mond le a posztjáról, vagy az SZDSZ lép ki a koalícióból. Miért nem tette? Azért, mert 2008 előfutáraként az Erzsébet hídon még kint tomboltak az állítólagosan elcsalt választások vesztesei, és az SZDSZ szavazóinak egy része ugyan a D–209-et sem tudta feledni, ám a támogatók túlnyomó része nem bocsátotta volna meg, ha ebben a rendkívül kiélezett helyzetben csikar ki az SZDSZ végül is egy új választást, és játssza vissza az országot Orbán kezére.

Több választás is megmutatta, hogy Orbán Viktornál nincs nagyobb mestere az indulatok felkorbácsolásának. Bár 2014-ig még nagyon sok minden történhet, de ha „normális” választással számolunk, úgy Orbán Viktor sikerrel fogja elérni, hogy az ország egésze számára a választásnak egyetlen tétje lesz, az, hogy megy, vagy marad Orbán Viktor. És ebben a küzdelemben, aki középen marad, az marginalizálódik: nem kell majd azoknak sem, akik Orbán maradását, és azoknak sem, akik Orbán menesztését óhajtják.

Magyarán: Schiffer mehet, de a dilemmák a régiek, és az LMP-vel maradnak. Ha létrejön az ellenzéki koalíció, az az SZDSZ-hez hasonlóan a párt felmorzsolódását jelentheti. Ha az LMP pólusképző kíván lenni, a jobboldal és a többi baloldali párt között, könnyen elvesztheti mindazon támogatóit, akiknek a memóriájából a Gyurcsány–Bajnai korszakkal szembeni ellenérzését kitörölte az Orbán-kormány ámokfutása.

A Véleményvezér és a hozzá hasonló középjobb bloggerek és elemzők egyre inkább óhajtják a racionális politikák megjelenítését is. Okkal bírálják a szocialista–liberális koalíciót, okkal csalódtak óriásit az Orbán-kormányban. Csakhogy miképp lehet egy olyan harmadik alternatíva mellé állni, amelynek nincs érdemi mondanivalója az ország előtt álló feladatokról? Schiffer András, akinek háttérbe húzódását a Véleményvezér siratja, a Magyar Hírlapnak adott interjújában azzal állt elő, hogy „Békésben vagy Somogyban a helyi termékek piacra juttatását kell segíteniük párttagjainknak, aktivistáinknak”.

Alighanem az LMP-nek ennél lényegesen többel kell előrukkolnia, ha alternatívát kíván nyújtani a megelőző és a regnáló kormányok gazdaságpolitikájához képest.