Most „talán megnyugodhatnak azok hozzátartozói, akik a Lengyelországban 1981-ben bevezetett hadiállapot alatt vesztették életüket” – írja a lengyelnet.hu. Ugyan, mi a fenétől nyugodhatnának meg?! A főfelelőst, Jaruzelski tábornokot egészségi állapotára való tekintettel hónapokkal ezelőtt kivették a perből, egy másik vádlott ügyét a szívinfarktusa miatt különítették el, egy harmadik bűnét elévültnek nyilvánították, az egykori pártvezért, Stanislaw Kaniát felmentették, Czeslaw Kiszczak akkori belügyminiszter, a második számú felelős büntetéséből pedig két év felfüggesztett börtön maradt. Az aggastyánok hazamentek, egyedül az az egykori ellenzéki ment börtönbe két hétre, aki az ítélet ellen tiltakozva a társaival együtt betört a tárgyalóterembe. Ő képviselte azokat, akiknek meg kellene nyugodniuk.

A bíróság megállapította, hogy a hadiállapot idején uralkodó, rettegett katonai tanács tagjai egy „bűnöző jellegű fegyveres szervezet tagjai voltak”, hogy az akkori törvények által sem szankcionált tettekért fosztottak meg tízezreket a szabadságuktól, hogy a hadiállapotot a pártállami rendszer és személyes pozícióik védelmére vezették be, amikor nem is fenyegette a hazájukat közvetlenül a külső (szovjet) intervenció veszélye. Ez mind igaz. Ezt a lengyelek túlnyomó többsége harminc éve tudja. Egy súlytalan ítélet ezt a tudást teszi súlytalanná. Ez az ítélet nem jobb, mint a semmi, hanem sokkal rosszabb. Tudniillik ez a súlytalan elmarasztalás is súlyosan aggályos, s nem menti más, mint ami az értelmét is elveszi: a súlytalansága.

Először is, milyen érv az, hogy a közvetlen szovjet katonai intervenció lehetősége nem állt fenn? S ha fennállt volna? Akkor igazolható, hogy Moszkva helyett annak hazai helytartói teszik meg megelőző célzattal ugyanazt? S mi a különbség történetileg és erkölcsileg a közvetlen és közvetett veszély között? Az 1980–1981-es patthelyzet fenntarthatatlan volt, a szovjet tömbből való kiszakadásra akkor történelmi esély nem volt, nem következhetett más, mint ami következett. El lehet-e ítélni embereket azért, amit joggal láttak szükségszerűnek? De fel lehet-e menteni őket, amikor nem volt szükségszerű, hogy a szükségszerűen elkövetendő bűnöket ők kövessék el? S amikor nem pusztán a szükségszerűség miatt követték el őket, hanem azért, mert a diktatúrához kötötte őket a meggyőződésük, a hatalmi és egzisztenciális érdekeik? Viszont el lehet-e ítélni őket akkor, amikor egykori áldozataik elfogadták a diktatúra békés és tárgyalásos felszámolásának a lehetőségét, s ezt éppen velük tárgyalták meg? Annyira megtárgyalták, hogy Tadeusz Mazowieczki rendszerváltó kormányában Kiszczak volt az első belügyminiszter. Megállapodom veled a hatalom átadásáról, s miután átadtad, a bíróságra viszlek azokért a bűnökért, amelyeknek már a megállapodás idején is tudatában voltam – ezt az én gyomrom nem veszi be.

Ennyi morális és történeti kétséget halmoztunk fel, s a jogiakat még nem is érintettük. Jogi tekintetben a publicista beismeri határozatlanságát. Nem állítja, de megengedi, hogy ilyen per jogilag lehetséges. Ám bizonyosan nem kötelező. És bizonyosan nem nyugtathat meg senkit, bizonyosan nem zár le semmit, sem így, sem úgy. Arra ítéltettünk, hogy történelmi ítéleteinket magunk alkossuk és védjük meg, és senki ne számítson olyan ítéletre, mely ez alól felmenti őt.

A kommunista vezetők megbüntetését követelik tüntetők a varsói bíróságon