Mennyire fontosak a társadalomtudományi szakemberek?
A társadalomtudományi szakok olyan tudást és készségeket közvetítenek, amelyek nélkül nem lehetséges az autonóm, művelt és piacképes polgárok kinevelése. Ahogy Eötvös József írta A XIX. század uralkodó eszméi című művében: „csak a míveltség adja meg az erők azon fokát, mely szabadságának alapföltétele”.
Egy másik gyakori és mesterségesen túlhangsúlyozott érv, hogy a társadalomtudományokban jártas szakemberekre nincs kereslet a munkaerőpiacon. A társadalomtudományokat tanuló diákok 57,3 százaléka már az egyetem alatt dolgozik valamilyen, a leendő végzettségéhez köthető munkakörben, és további 40 százalékuk 4,1 hónapon belül munkát talál. Túlnyomó többségük (83,3%) alkalmazott, minden negyedik társadalomtudományi végzettségű munkavállaló valamilyen vezető beosztást tölt be, ráadásul 6,4 százalékuk felső vezető, ami az összes képzési területen mért érték átlagának másfélszerese.
Nem igaz tehát, hogy a magyar felsőoktatás elhelyezkedésre képtelen munkanélkülieket termelne, és különösen nem igaz ez a társadalomtudományi képzésekre. Ezeknek éppen az az egyik legnagyobb erősségük, hogy olyan problémamegoldó és adaptációs képességeket alakítanak ki a hallgatókban, amelyek sok különféle munkaterületen használhatók, és ezzel a jelenlegi és a jövőben várható munkaerő-piaci igényeknek való megfeleléshez szükséges alkalmazkodást segítik.
Személyes tapasztalataink, a végzett hallgatók visszajelzései és diplomás pályakövető rendszerünk is azt bizonyítja, hogy értékes és kiváló felkészültségű oktatói gárdánk révén az országban máshol nem megszerezhető piacképes diplomához jutnak a fiatalok az ELTE Társadalomtudományi Karának képzései után. Bízunk abban, hogy az új rendszerben is számít majd a minőségi képzés, az ELTE márkanév, és a piacképes diplomáért hajlandók lesznek fizetni azok, akiket állami támogatású képzésre nem vesznek fel. Ráadásul a költségtérítéses helyekre felvetteknek amamég ismeretlen tartalmú hallgatói szerződés következményeivel sem kell szembenézniük.
A közpénzek kivonása a felsőoktatásból nem kizárólag Magyarország sajátossága. Amikor ilyen döntés születik, a rövid távú célok mellett többek között azt is mérlegelni kellene, hogy honnan és milyen társadalmi státusú csoportok gyermekei kerülnek be a felsőoktatásba, vannak-e olyan hatékony eszközök, amelyek az esélyegyenlőséget elősegítik. Ma nálunk a tandíj előteremtése nem csupán a leghátrányosabb helyzetű szülők számára lesz lehetetlen, hanem a középosztályba tartozók egyes csoportjainak is komoly nehéz séget fog okozni. Közülük azok számára nem lesz hathatós segítség a diák hitel, akik alacsony kereseti hozammal kecsegtető pályákra készülnek.
Nem újdonság, hogy a férőhelyek számában és azok intézmények közötti elosztásában a felvételizők akarata és teljesítménye mellett politikai-igazgatási szándékok és intézményi lobbiérdekek is érvényesültek; igazítottak a felvételi szempontrendszer alapján kialakult helyzeten. A huszadik század elején megkezdett oktatási reform alapja a berlini egyetem Humboldt által kidolgozott rendszere volt. Humboldt több helyen hangsúlyozta, hogy a tudomány az embernek teljesen szabad tevékenysége, a szabadság az uralkodó elv a tudomány és az egyetem körében. Az egyetem feladata nem az állam számára szükséges hivatalnokok és általában jó keresztény alattvalók képzése, hanem a tudományok oktatása és művelése a tanszabadság szellemében. Lehetővé kell tenni a hallgató számára a szabad tanárválasztást, az egyetem tanácsának meg kell szabadulnia az oktatás közvetlen állami ellenőrzésétől, az egyetemnek a korábbinál nagyobb, valós autonómiát kell kapnia. Ezt csorbítja az is, ha nem kizárólag a felvételizők teljesítménye és szándékai érvényesülnek a szak és az intézmény megválasztásakor.
Ma az intézmények vezetőit – legyenek mérnökök, bölcsészek vagy muzsikusok – az a felelősség terheli, hogy milyen stratégiát tudnak kialakítani a kieső diáklétszám és a megcsappanó anyagi források pótlására, hiszen nem lesz egyszerű a jelenlegi gazdasági helyzetben a képzésekbe sokkal több fizetőképes diákot szerezni. Stratégiát pedig nem könnyű úgy kialakítani, hogy hiányoznak az ehhez szükséges információk, mert például a megfelelő kormányrendelet megjelenéséig azt sem tudhatjuk, hogy a hallgatói létszámnak milyen súlya lesz a finanszírozás rendszerében.
Valóban, az országnak nagy szüksége van természettudósokra, jó tanárokra és mérnökökre. De ugyanenynyire szükség van a társadalom problémáinak megértésére és enyhítésére képes szakemberekre is. Kornis Gyula írja Tudomány és társadalom című, 1944-ben megjelent munkájában: „Az egyetem a tudományok székhelye. Természetes tehát az előbbiek alapján, hogy nemkívánatos számára a politikától való eleve megkötöttség, amely számos területen nem engedi meg a szabad kutatást, a vitát, az ellenőrzést, az igazságnak autonóm és fesztelen, egyedül az ész logikai evidenciáján alapuló fürkészését, azt az önálló gondolkodást, amely mindig külön iparkodik választani – kizárólag a tárgy belső természete alapján – a lényegest a lényegtelentől, a pillanatnyit az időtlentől, a szükségképpit a puszta esetlegestől, az állandót a merő konjunktúrától.
A tudományt képviselő egyetem a szabad vita helye, ahol pusztán az észnek kell ítélnie, a politika ellenben az igazságot hatalmi szóval akarja eldönteni, legyen az a diktátor parancsszava vagy a parlamenti többség követelménye. (…) Az egyetem a nemzetnek maradjon elméleti fóruma, amely neki megmutatni iparkodik,mire jut a kritikai gondolkodás, az illúziómentes ész, a nem pusztán ösztönös, de módszeres gondolkodás. Az egyetem az állam kritikai tudományos öntudata, értelmi lelkiismerete, amely kiegészíteni hivatott mint az elméleti gondolkodás képviselője a politikusnak sokszor csak ösztönszerű, gyakorlati és hatalmi indítékú gondolkodását. Így az egyetemnek lényeges, mással nem pótolható funkciója van az állam életében.”
A szerző az ELTE Társadalomtudományi Karának dékánja
