Tolatás
Hiszen a főnök és baráti köre hagyott bennünket korábban szerezni, vagy kezdetben talán osztottak is, s közben azért feljegyezték, hogy ki mihez és hogyan jutott hozzá. De ki tudja, hogy a próba óráiban ez mire lesz elég? Egy előrelátó kelet-európai csúcsakarnok nem bízik egyetlen szövetségesében, s számára nem létezhetnek hosszú távon megbízható követők sem. Lukasenko Belorussziában így egy percig sem hitt a szovjet időkből megörökölt elhárításnak, hiszen az nagyobbrészt feltehetően a korábbi moszkvai kollégákra hallgat. Így még vagy hat egymástól független elhárítóhálózatot hozott létre, s ezek egymást is figyelik.
Azt hiszem, mind ez ideg Orbánnal az ilyesmi gyengébben formalizált, s itt egyelőre hatszoros biztosításra sincs szükség. De valamiféle rendszernek azért működnie kell. S a párton belüli kölcsönös jelentési, sakkban tartási mechanizmusok akár már a továbbiakban önmaguktól is azután napról napra fontosabbakká válnak.
A nemzetközi környezet komoly, üzenetértékű változásokat akar. Az Orbán-csapat ilyeneket egyelőre képtelen produkálni. Nem arról van szó, hogy bárki is azt hinné, hogy a nemzetközi rendszer perifériáján néhány diplomáciai ejnye-bejnyével meg lehetne buktatni egy magát elsáncoló elszánt akarnokot. Az is világos, hogy a politikai mezőben a kormányarcokon kívül pillanatnyilag nincsenek olyan játékosok, akik rövid időn belül erre képesek lennének. Az ellenzék gyenge, a civil világ alapjában erősebben amatőr, mint ahogy az önmagában a civilitásból egyébként azért következne.
Ma a rendszert semmiképpen sem fenyegetik. Mire esetleg megerősödnének, a sebtiben összerakott félautokrácia megkeményszik. S akkor a demokrácia erőinek sokkal nehezebb dolguk lesz. Tehát elvben most kellene lépni. Sem a gazdasági környezetnek, sem az európai centrumoknak nem éri meg túl sokat tipegni ide-oda. Persze számos mód van egy kellemetlen kormányzat eltávolítására. A 90-es évek második felében Meciar még egyszerű eset volt. Szlovákiának jelezték, hogy Meciar nélkül az ország szinte azonnal bekerülhet a NATO-ba, és az első menetben számíthat az EU-tagságra.
A szlovák választó értette az üzenetet, és a soron következő választásokon le is váltotta Meciart. A magyar választó most nem akar sehova sem bekerülni (igaz, a létező pozíciókból sem kikerülni), az országgyűlési választások túl messze vannak, és az alacsony kockázatú kuruckodás, mint műfaj, túl sokaknak tetszik. Talán érdemes lenne a közvéleményben tudatosítani, hogy a nagy kurucok általában török száműzetésben haltak meg. De mindehhez túl sok idő és babramunka kell.
Tehát két lehetőség kínálkozik. Vagy sikerül Orbánt rávenni, hogy csináljon vagy legalább mondjon mindent vagy igen sokat másként, mint eddig. A fiatal Orbán erre minden további lelki élet nélkül kész lett volna, ha a hatalom megtartása nagyobbrészt ettől függ. Végül is a 90-es években nagyobb ideológiai fintorok nélkül váltott. Most az irányváltást húzza. Hiheti, hogy az euroatlanti kritikusok végül kevesebbel is be fogják érni, tehát érdemes kivárni. De azt hiszem, a szerep túlságosan rákeményedett. Nem ereszti.
S bár a mai európai politikai eliteknek ez igazán nem tetszik, de akkor valahogy le kell váltania. Ehhez azonban a mostani politikai állás szerint a magyar rendszert demokratikus legitimációjától meg kell fosztani. A magyar ellenzék és a nyugat-európai mérsékelt centrista újságolvasó szemében ezt már megtették maguk Orbánék. Híveik többsége és az európai polgári közvélemény egy része számára ez még nem történt meg. S egy demokratikusan megválasztott euroatlanti kormánnyal szemben mégsem lehet olyan politikai technikákat alkalmazni, amelyeket egy tekintélyuralmival vagy olyannak címkézettel szemben az erős demokráciák szoktak alkalmazni.
De ha a „nagyok” szemében ez bizonyítottan nem demokrácia, akkor, ugye, a vele szemben foganatosított lépések a demokrácia helyreállítását szolgálják. Akkor, ugye, sok olyan is elképzelhető, amire másként nem gondolunk. Belső puccs, gazdasági csapdák, külföldi alternatív információs források beüzemelése. Az átminősítés/átminősülés felszabadítja a külvilág és a belső ellenállás politikai fantáziáját. S persze másként modellezi magát e helyzetben a fideszes törzskar is. Eddig nem akarta elhinni, hogy a rossz oldalra keveredett, hogy bizonyos csínyekért kedvezőtlen esetekben azért a felnőttklubokban is büntetés jár. S ez közülük sokak számára most hirtelen nyilvánvalóvá válik.
A jelenlegi szakaszban több elemző számára még mindig csak arról van szó, miként juthat a nemzet valutatartalékaihoz a kormány, vagy hogy mégis inkább jobb lenne mentőcsónakokat bérelnie? Valójában a jelenlegi vitaszakasznak a kritika szempontjából most két másik eleme fontosabb. Egyfelől felkínálni egy majdnem utolsó lehetőséget a kormánynak, hogy megőrizze/visszaszerezze a „demokratikus” minősítést, vagy ha ez most nem sikerül, felszabadítani az utat a „demokráciaexport”, a demokrácia helyreállításának valamilyen minimális látható konfliktussal és töréssel járó változata előtt. Másfelől már most mindehhez jelezni kell a fideszes törzskarnak, hogy jöhetnek külön-külön vagy kis csoportokban kávézni a „hogyan továbbról” a nagy atlanti követségekre. Az új kapcsolatok kifizetődhetnek. Érdemes ismerkedni.
Ez nem tündérmese, belefér a nemzetközi gyakorlatba. S ha ezekkel a technikákkal nem kevés esetben egyébként jobb sorsra érdemes rendszereket buktatnak meg, miért ne tehetnék ezt meg valódi tekintélyuralmakkal? Meg is teszik, persze az euroatlanti térben más lesz közben a zajszint.
Egyébként a mozgás kockázatát az ellenzék jelenlegi gyengesége láthatóan csökkenti. S ez talán jól is van így. Ha az ellenzék nem olyan erős, hogy a kormányt komolyan ki tudja hívni, akkor e szakaszban talán hasznosabb, ha éppen nagyon gyenge. Ilyenkor a másik oldal kezdődő bomlását a fenyegető progresszizmus legalább nem fékezi vagy blokkolja.
A tél legfontosabb politikai posztkommunista eseményeiből, a decemberi moszkvai tüntetésekből is kínálkoznak közben budapesti tanulságok. Ismét bebizonyosodott, hogy világos ellenpólusként forgalmazható vezetők nélkül egy erős kormánypolitikus uraltamédiatérben a civil ellenzék tehetetlen. Nem elegendő az értelmiségi felháborodás, a külföldi együttérzés, az elutasítás esztétikája.
Tudjuk, hogy körülöttünk a politikai piacon médiacsinálmányokat forgalmaznak. S biztosan nem igaz, hogy éles helyzetekben a közönség jámbor szakemberekről vagy érzelmi alapon a fennállót elutasító, de új üzenetek megfogalmazására képtelen, a reggeli ellenzéki rádiós kommentárokat délután a tömegnek felmondó civilekről álmodik. Ugyanakkor a médiavilágban túl sok a show-man, sokra önmagában a politikai jópofizással sem lehet menni. Miközben a Fidesz bomlik, átrendeződik, esetleg vezetőket cserél, az ellenzéknek lesz ideje valódi meghatározó fejek felépítésére. Az igazi változások, a demokrácia helyreállítása nélkülük nem elképzelhető.
