Útleveleinket hosszasan forgatta, hivatalnoki precizitással vizsgálgatta egy rendőrnő, majd közölte velem, hogy nem mehetünk át, mert nincsen vízumunk! – De hiszen nincs is vízumkényszer – fakadt ki belőlem. Ne játssza a hülyét uram – ripakodott rám a hölgy, hiszen önök több mint három hónapig életvitelszerűen tartózkodtak Magyarországon! Nem sokáig volt alkalmam állítása képtelenségéről meggyőzni az útlevélkezelőt, mert már-már ordítva utasított, hogy forduljak csak viszsza Szerbiába, ahonnan jöttem! Ekkor kérésemre a feleségem elővette a magyar útleveleinket is, mert magyar állampolgárként nekünk az is van.

Pulykavörös arccal telefonált valakinek a nő, hogy akkor most mit is tegyen velünk. Végül mégiscsak kénytelen volt átengedni. Előzőleg azért megsemmisítette a szerb útleveleinkben a belépést igazoló pecsétet. Az enyémben véletlenül egy, két évvel ezelőtti beutazási pecsétet semmisített meg. Így formálisan még mindig Magyarországon tartózkodom. A hivatalnoknő egyúttal fel okosított bennünket, hogy a jövőben Magyarországra csak magyar útlevéllel utazhatunk be is, meg ki is. A szerb határon pedig használjuk csak a szerb útleveleinket. A tanácsát kénytelen-kelletlen megfogadtuk. Az utas a határon végsőkig kiszolgáltatott. Fokozottan érvényes ez Tompára.

Már nem is tudom, hogy örüljek-e a magyar útlevélnek, aminek köszönhetően mégiscsak beléphettem Magyarországra? Akarok én egyáltalán egy olyan ország állampolgára lenni, ahol azért nem pecsételik le az országukba történt ki- és belépéseket, hogy azután megzsarolhassák a gyanútlan utast? Most, csupa véletlenül hiteltérdemlő és megdönthetetlen bizonyítékokkal tudom bizonyítani, hogy tavaly július és november között Szabadkán és nem Magyarországon tartózkodtam. A gond csak az, hogy az ügyintéző törvénytelen ténykedése ellen nincs apelláta! Tiltakozom a dölyfös, embertelen ügykezelés miatt is! A külhoni magyaroknak anyai pofonként hat az anyaországunkba való belépés tilalmának még a vélelme is.

Nagy Kanász György Szabadka