Vegyük mesének… Mert valóságnak tragédia lenne. Van egy ország, amely abban az értelemben önmagával határos, hogy közvetlen közelében többnyire a nemzettársai élnek. Következményeképpen Trianonnak és a második világháborús békeszerződéseknek.

A kisebbségbe szorult nemzettársaknak ez az ország akkor megtartó, ha fel lehet rá nézni. Ha jó miatta magyarnak lenni Európában és a világban. De legalább nem szégyen. (Még a szomszédos országokban sem, ahol a többség sokszor a jót is gyalázza – csak azért, mert magyar!) Ha ez az ország nem lyuk a gazdasági, a politikai és a szellemi térképen. Ha nem utasításokat ad a nemzettársaknak is, hanem megkérdezi tőlük, hogy szerintük mire van szükség a megmaradásukhoz. És folyamatosan tárgyal (és úgy tárgyal) a szomszédos államokkal, Európával és a világgal, hogy az a kisebbségbe szorult nemzettársaknak is hasznos legyen. Ám ma az ország a kettős állampolgársággal (és nem csak azzal) süllyedő hajóra kínál jegyet nekik. Hegyeshalom és Záhony között süllyed egy országnak közepes, hajónak óriási valami, amit majd befed a víz.

Az ettől az önpusztítástól is megerősödött-megbátorodott szomszédos országok, az úgynevezett utódállamok majd elkezdenek tárgyalni szerte Európában, a világban arról, hogy e víztükörrel eztán mi legyen. Ezer ötlet lesz, hogy ki milyen csatornákon, milyen módon jut be erre a területre. Méghozzá békésen. Netán szlovák, ukrán, román… megváltók képében. Ez az önmagunk ellen kihívott új Trianon.

Mint halljuk, a nemzeti szuverenitás okán.

Vegyük hát mesének! Ha tudjuk.

A szerző újságíró