Kedves régi fideszes barátaim! Tamás, Balázs, Gyuri, és mások! Bizonyára az aggodalomra okot adó piaci hírek mellett ti is látjátok a kommentdömpinget, az egyre-másra érkező borúlátó cikkeket, amelyek Magyarország keserves közeli és hosszú távú jövőjét vetítik előre. Látjátok, hogy lényegében a polgári világ valamennyi mérvadó médiuma fenntartásokkal, gyanakodva, rosszallóan, vagy éppen a mai kormányzásról a keresztvizet leszedve értékel bennünket.

Azért írok nektek, mert szeretném megérteni, hogy miért látjuk ennyire különbözőképpen ugyanazokat a jelenségeket. Miért van az, hogy amit én a régi viccel látok illusztrálhatónak, az számotokra talán nemzeti szabadságharc? A vicc szerint az Útinform bemondja, hogy egy őrült vágtat az autósztrádán szembe a forgalommal, mire az illető felkiált: mit egy, ezer és ezer! Miért nem tesz óvatossá benneteket ennyi sok figyelmeztetés? Vagy mit értek félre én, amiért képtelen vagyok jónak látni az utóbbi idők kormányzati lépéseinek többségét? Mert azt, hogy ennek a hatalmas negatív tartalmú nemzetközi sajtóvisszhangnak a kifundálója éppen a mai ellenzék lenne, bizonyára ti magatok, jól informált közéleti szereplők sem hiszitek. Épp arról a mai ellenzékről nem feltételeznék emberfeletti hatékonyságú szervezőképességet, amely politikai törzs szétvert, szétszakadt csapatai magányosan, kivérezve bolyonganak az ország politikai térképen, s teszik ezt éppen, hogy rossz szervezőkészségük, ügyetlenségük, a kritikus helyzetekben való lényeglátási hiányuk miatt.

Hogyan magyarázzátok magatoknak, amikor a ti politikai közösségetekhez tartozók kritizálják a jelenlegi magyar kormányzatot? Mit gondoltok magatokban, amikor amerikai republikánus szenátorok írnak közösen levelet az egyházi törvényetek tervezete ellen, amikor osztrák néppártiak szólalnak fel a kormány munkáját bírálva, amikor az európai néppárti José Manuel Barroso jelzi nyomatékkal, hogy a magyar kormány – noha számos nemzetközi szervezethez akár népszavazással is megerősített szerződés köti – sorra veszi semmibe e megállapodásokat, sőt általában a sarkalatos európai demokratikus értékeket is?

Higgyétek el, nincs kajánság bennem, amikor Le Penhez hasonlítják az országom miniszterelnökét. Amikor Chávezt, Lukasenkót emlegetik, mint Orbán politikai és eszmetársait. Nincs kajánság bennem, legfeljebb szégyenérzet. Felhorgadhat bennetek, hogy na, és akkor volt-e szégyenérzetem, amikor a baloldal miniszterelnökének szavahihetőségére vonatkozóan voltak kínos megjegyzések, sajtóbeszólások szerte Európában? Igen, volt. És meg is lett az eredménye.

De mostanra már nincs időnk és lehetőségünk egymásnak felmentést adni politikusaink elhibázott intézkedései és döntései miatt, túl kell lépnünk a megosztó, ellentétpárban való gondolkodáson. Szomorú meggyőződésem ugyanis, hogy nagyon nagy a baj. És ekkora slamasztikában akkor is szükségünk lehet egymásra, ha pillanatnyilag úgy gondoljuk: nem egy oldalon állunk. A tartós hatalmi beágyazódás kérdése – legszűkebb pártbrancsbéli főügyésszel, fő bírósági vezetővel, médiahatósági főnökkel, hírcsaló közmédiával – az én szememben a mostani kormányoldal számára előrébbvalónak látszik, mint a katasztrófa megelőzésének fontossága. Erősen aggályosnak tartom, hogy az elmúlt hónapok törvényhozási serénykedései örvén a nemzet előtt álló gazdasági problémák megoldásától lett elvonva a figyelem, az emberi energia.

Kedves fideszes barátaim!

Nehezemre esik elhinni, hogy ennyi negatív visszacsatolás nem frusztrál titeket, nem okoz kognitív disszonanciát bennetek. Bármennyi felmentő, önzsongító magyarázat mélyén is ott kell lappangjon szendergő lelkiismeretetekben a kétely, hogy valami itt talán még sincs egészen rendben, hogy valamit azért kellene tenni. Hiszen például a ti kormányzásotok kapcsán megjelenő Le Pen-féle áthallást úriember egyszerűen nem engedheti meg magának. Márpedig, jó néhányan közületek, kiket több, mint két évtizede ismerek, állíthatom, hogy a hétköznapi létezés normái szerint úriemberek vagytok. Hisztek a becsületben, az adott szóban, a megállapodásban, némelyetek Istenben, a lelkiismeretben. Akkor hogy’ lehet az ember ennyire vakká? Mi kápráztatja el? Az „elmúltnyócév” iránti harag, sértettség? Ezek a negatív érzetek, ellenérzetek elegendőek lehetnek ahhoz, hogy egy a nemzetnek, az országnak borzalmas fájdalmakat, terheket hozó döntéshozatalába vakon vegyetek részt? Hát magyarázhatja felmentőleg a ti bűneiteket az, hogy más is követett már el bűnöket az országa, a mi közös Magyarországunk ellen?

Erős fantáziával bele tudom élni magam, hogy a győzelem mámora, a nagy társadalmi megerősítés, a revánsindulat, a végre cselekvési helyzetbe jutás izgalma, és mindezeken túl, egy szuggesztív, karizmatikus vezető erőskezű irányítása hosszú kifutású lendületet adhatott annak a folyamatnak, amelynek a végére most oda kerültünk, ahová: Európa szégyenpadjára. De vajon, ti látjátok ezt? Vagy csak hivatalból nem tudjátok, akarjátok, meritek így látni még? Most őszintén: egyikőtökben sem fordult meg mostanáig, hogy úristen, mibe keveredtem, hogy tudnék kimenekülni ebből a helyzetből?

Elnézést, ha túl sokat engednék meg magamnak. A megértés, és a nemzet jövőjéért szorgalmazott kialakítandó új minőségű párbeszéd vágya vezet. Tudom, hogy itt leírt soraimban erős állítások, akár túlzó nekiszegezések is találhatók. Magyarország népe ma nagy bajban van. Nyilvánvaló, hogy ez a kormány képtelen lesz egymaga megküzdeni ennyi problémával. Hiába lettem hivatalos drukkere a mai kormányzatnak a kétharmados győzelem után, hiába reméltem, hogy a nyolc ellenzékben töltött év kellő államférfiúi felelősségérzettel, bölcsességgel, kormányzó kompetenciával vértezte fel a vezéreteket, most mégis azt látom, hogy ostoba, szűkkeblű, önsorsrontó erkölcsi kótyavetye áldozata lett az ország, és bizony nem kizárt, hogy ennek lehet áldozata majd a pártotok is.

Az elmúlt napok tüntetései, az ott megforduló társadalmi szervezetek, pártok, csoportok viselkedése azt jelzi felétek, hogy új alapokon létrejövő széles társadalmi szövetség van kialakulóban. A válságba sodort ország megmentése az első számú napirendi pont és ebben a munkában rátok is szükség lesz. Egyrészt, mert a lehetséges szavazók egy jól kimutatható része még mindig hisz bennetek.

Ők is, ahogyan mi is, magyarok vagyunk, egy csapat, akiket a sokszor mesterségesen gerjesztett ellenségeskedésen túl sokkal több minden köt össze, mint amennyi elválaszt. Hogy messzebb ne menjek, és ne kelljen nagyon elvontan fogalmaznom: elemi érdekünk, hogy hangot találjunk egymással. Hogy egy új politikai és közéleti kultúra alapjain nemzeti konszenzust, új kiegyezést hozzunk létre!

Észre kell vennünk: huszonkét évet vesztegettünk el egy megosztó, ellentétpárokban gondolkodó, a cél szentesíti az eszközt mentalitású politikai és közéleti kultúra miatt. És ezt mi együtt követtük el: valószínűleg ti is barátaim, meglehet én is, és persze mindannyian, akik egy téglát is hozzátettünk ennek az elfuserált épületnek a girbegurba falához. Mindannyiunkat valamennyi részfelelősség terhel(het) amiatt, hogy ott tartunk, ahol. Azt, hogy ki milyen mértékben járult hozzá a közös kudarchoz, ezt egyelőre talán mindenki döntse el magában.

Jó lenne mindezekről nyíltan is beszélni. Nem egymás torkának átharapásával, ellehetetlenítésével közelíteni a másikhoz, hanem kérdésekkel. Kulturális antropológusok azt mondják, ha idegen kerül egy számára új közegbe, akkor először benne is, a helyiekben is kölcsönös bizalmatlanság ébred. Mi, barátaim, egykor ismerősök voltunk. Együtt váltottunk rendszert, dumáltunk át éjszakákat, buliztunk közösen, utaztunk szanaszét Európában. Mégis idegenként, a másik oldal embereként, gyanakodva, bizalmatlanul tekintünk egymásra. Jó lenne most egyet közelebb lépnünk. Aztán majd legközelebb még egyet. Később még egyet megint, egészen addig, amíg el nem érjük egymás kezét.

Jó lenne dumálni…

A régi barátsággal,

Iván