Január: Magyarország
Lehet, hogy Plantu gyilkos karikatúrája a Le Monde címoldalán vagy a The New York Times budapesti riportja indította be. A lényeg az, hogy a nemzetközi sajtó ismét felfedezte Budapestet. Itt a szerkesztőségben is sűrű a vendégjárás, a külföldi kollégák a Népszabadság újságíróinak véleményére is kíváncsiak.
Hasonló tolongásban – a 2006-os őszi eseményeken kívül – pont egy évvel ezelőtt volt részünk. Akkor a médiatörvény körüli viták miatt került a sajtó érdeklődésének középpontjába az Európai Unió soros elnöki tisztébe éppen belekezdő Magyarország. Most az új alaptörvény, az államcsőd kockázata, az IMF-fel és az unióval folytatott „szeretlek, meg nem is” játékra hasonlító alkudozás, az Orbán-kormánnyal szemben formálódó civil mozgalmak miatt lettünk érdekesek.
– Ha január, akkor Magyarország – mondhatnánk, de élcelődésnek nincs helye.
Az unió keleti részéből ilyen figyelmet az elmúlt években csak a Kaczynski ikrek lengyelországi uralmának korszaka kapott. Meg persze Ausztria, amikor a néhai Jörg Haider Szabadságpártja (FPÖ) az 1999-es parlamenti választásokon a második számú politikai erővé lépett elő, s Wolfgang Schüssel Néppártja a radikális nacionalista, bevándorlásellenes FPÖ-vel kötött kormánykoalíciót. Az EU és az akkor még tagjelölt Csehország szankciókat léptetett életbe Béccsel szemben, ebből az első Orbán-kormány kimaradt.
Lehet mondani, hogy a sajtó „vérszagra” gyűlik, egyoldalúan tájékoztat, no meg a Magyarország ellen szőtt nemzetközi összeesküvés lelkes kiszolgálója. Nekem mégis az a tapasztalatom, hogy a hozzánk érkező külföldi kollégák alapvetően szeretnék megérteni: hogyan küzdötte le magát a rendszerváltáskor bezzeggyermekként emlegetett éltanuló ilyen mélyre. Miért Európa perifériáján billeg Magyarország, amely olyan hatalmas helyzeti előnnyel indult a vasfüggöny lebontása után? Lesz-e visszaút, s milyen erőkkel az európai centrumba, ahova ennek az országnak tartoznia kellene, ha nem játszott volna el megannyi lehetőséget?
Kudarcaink okait estébe nyúlóan lehet sorolni. A végzetes megosztottságot, az egymást gyűlölő szekértáborokat, a „hazugságbeszédet”, Gyurcsányt, Orbánt, a szabadságharcot, meg azt, hogy ez az ország még mindig nem nézett igazán szembe a huszadik századi történelmével. Sőt, néhol már annak legrosszabb korszakát próbálja modernebb csomagolásban újraéleszteni.
A média kétségkívül gyakran túloz, felnagyít dolgokat. Ilyen a már említett, a magyar kormányfőt „újnáci-szerű héttörpeként” ábrázoló francia karikatúra is. Ezen természetesen fel lehet háborodni, de az semmit sem változtat azon, hogy Magyarországról külföldön sajnos ez a kép. A nyilatkozatoknak és a döntéseknek ezért van súlyuk: azokat az odapörkölt mondatokat és lépéseket, amelyeken mi itt a Kárpát-medencében jobb esetben csak kínosan mosolygunk, derülünk, külföldön nagyon is komolyan veszik. Minél kellemetlenebb mindezzel szembesülni, annál egyértelműbb, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk.
