Ehhez képest a kormányzat most minden eddiginél drasztikusabban, a tavalyi 800-as szám 1/8-ára csökkentette azt. Vajon milyen, a jogászsággal kapcsolatos sztereotípiák hatására maradt mégis jelentősebb visszhang nélkül ez a döntés?

A jogászokkal kapcsolatos társadalmi beállítódást még mindig a kollektív emlékezet formálja, amelyben még élnek a 30-as évek sofőrként dolgozó jogászai, illetve nem múlt el nyom nélkül a korai szocialista időszak ideológiája, amely szerint a történelmi fejlődés menetében a jog, és így a jogászok szerepe is egyre inkább csökkenni fog. Ha ehhez hozzávesszük a törvényt csűrőcsavaró, a kiskapukat kereső, ügyeskedő jogászokról kialakult képet, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy a „túlképzés” városi legendája hivatalos szintre emelkedett. A politikusok küzdelme a „társadalom nyakán élősködő” jogászokkal így könnyen tüntethető fel jó színben. Az adatok azonban azt mutatják, hogy az elhelyezkedés nem jelent nagy problémát a végzett jogászoknak. Sőt, a munkaerő-piaci adatok szerint az egyre inkább preferált mérnöki diplomával rendelkezőkhöz képest is könnyebben találnak munkát a frissen végzett jogászok.

A jogi szaktudás iránti igény oka egyszerű: életünket átszövi a jog, ez határozza meg annak keretét, hogy mit tehetünk munkáltatóként és munkavállalóként, oktatóként és hallgatóként, állampolgárként és hivatalnokként. Így lényegében akármilyen területen helyezkedik el valaki, jogi képzettsége mindig valami pluszt biztosít a munkavégzéséhez. A jogászi tevékenység továbbá nem csupán más állami, gazdasági és nonprofit tevékenységek kiszolgálására alkalmas, de önmaga is válhat jövedelmező szolgáltatássá. A saját városomban működő egyik multinacionális cég például Magyarországra telepítette az egész Európát kiszolgáló jogi osztályát, és azt teljes egészében magyar jogászokkal töltötte fel, akik számára megfelelő nyelvtudás birtokában nem probléma eligazodni más európai államok és az unió jogrendjében.

A jogi oktatás, ha megfelelő, nem csupán a jogszabályokat ismerteti és azok alkalmazására képzi ki a hallgatókat, hanem gondolkodásmódot is átad, amely a nyilvános cselekvések során felmerülő problémák megoldásában mással nem pótolható segítséget nyújt. A jogi karon töltött évek során a hallgatók beláthatják, hogy nincsenek kizárólag igaz vagy hamis megoldások, adott esetben több, akár egymással ellentétes álláspont mellett is jó indokokat lehet felhozni. Ezért, ha magas szintű a képzés, akkor a joghallgatókban az is rögződik, hogy saját álláspontunkat nem elég kinyilatkoztatni, hanem mindenki számára rendelkezésre álló érvekkel kell azt igazolni. Senki nem mondhatja azt, hogy egy ilyenfajta érvelési kultúrának ne lenne helye a mai Magyarországon.

A jogászképzés állami finanszírozásának szinten tartása mellett átfogóbb érvek is szólnak. A jogi felsőoktatás egyrészről a társadalmi felemelkedésnek viszonylag egyszerű és olcsó útját kínálja. Ha az állami támogatás minimálisra csökken, akkor számos tehetséges, de rosszabb anyagi lehetőségekkel bíró jelentkező kimarad az egyetemről. Részben azért, mert nem lesz pénze – nevezzük nevén – tandíjra, részben pedig azért, mert arra a nagyon kevés állami helyre az a helyzeti előnnyel rendelkező réteg kerül be, amelyiknek volt pénze magántanárra és legalább két nyelvvizsga megszerzésére.

Pedig a jogi felsőoktatás révén, összehasonlítva más műszer-, illetve anyagigényes képzésekkel, sokkal költséghatékonyabb módon lehet hozzáértő – a gazdaság működését segítő, lendítő – szakembereket képezni. Az általunk utolérni próbált posztindusztriális társadalmak gazdasági húzóerejét már régen nem kizárólag a műszaki és a természettudományok jelentik. Ausztriától az Egyesült Államokig a klasszikus ipari termelés aránya a GDP-ben már csupán 20-30 százalékot tesz ki, míg a szolgáltatásoké 70-80 százalék körül mozog. E szektorban pedig távolról sem csupán mérnökökre, informatikusokra vagy éppen orvosokra van szükség. A jogászképzés javára írható még, hogy nem a külföld számára képzünk ki kvalifikált munkaerőt, mivel a jogászok túlnyomó többsége Magyarországon talál állást még akkor is, ha valamely külföldi cégnek dolgozik.

A jövő tanévtől kezdve állami támogatásra felvehető évi 100 hallgató azonban arra sem elég, hogy a közigazgatás szükséges utánpótlását biztosítsa – hacsak nem a jog rövid időn belüli elhalásában bízik a jelenlegi kormányzat is. A közigazgatáson kívül más állami szektorok (igazságszolgáltatás, kormányzati tevékenység, EU-s munkahelyek, külügyi szolgálat stb.) is folyamatosan igénylik a felkészült utánpótlást, annak ellenére, hogy most még egy-egy felszabaduló helyre esetleg többen is pályáznak. A mostani lépés ellentmond a kormányzat által hangoztatott decentralizációs céloknak is: a finanszírozás radikális csökkentése elsősorban a vidéki karokat fogja sújtani. A jogi karok természetesen mindent meg fognak tenni azért, hogy alkalmazkodjanak a megváltozott feltételekhez, nem fognak egyes képzőhelyek úgy eltűnni, mint a háború utáni átmenet éveiben. Az európai fejlődési trendekkel nem lehet tartósan szembefordulni, és reméljük, hogy ezt a politika szereplői is hamarosan felismerik.

A szerző a Debreceni Egyetem, ÁJK, dékánhelyettes