Nagyon megértem az MSZP-frakciót, de nagyon nem értek vele egyet. Hétfői nyilatkozatuk szerint „az Orbán-kormány bukása után az MSZP minden erejét, befolyását és tudását latba veti majd azért, hogy a független intézmények élére és vezetőségébe delegált pártkomisszárokat eltávolítsa posztjukról, bármeddig is tartson hivatalosan mandátumuk”.

2002-ből tudjuk, milyen, amikor a pártkomisszárok a helyükön maradnak. Járai Zsigmond a jegybank élén pont az ellenkezőjét teszi annak, amit pénzügyminiszterként az MNB elnökétől elvárt. Polt Péter a legsötétebb ügyekből is kimenti párttársait, elszabotálja a Fidesz-vezetők családjait is érintő Kaya Ibrahim–Josip Tot-ügyek kivizsgálását, Kondor Katalin tovább működteti közpénzen a Fidesz kampányrádióját. Megértem azt, aki úgy érzi: a mostani dúlás után ilyen súlyos (s még súlyosabb) ballasztokat nem lehet elhordozni.

Csakhogy a demokráciának az a lényege, hogy semmilyen cél érdekében nem lehet mindent megtenni, amit (köz)jónak látunk, csak azt, amihez jogunk van. Ez különbözteti meg a közjó diktatórikus és demokratikus fölfogását. Ez az, amit a Fidesz-hatalom nem vesz tudomásul, s ha az MSZP ebben követi, akkor ő is kilép a demokratikus politikai erők köréből.

Egy antidemokratikus ellenforradalmi kísérlet bukása után elvárható, hogy levitézlett képviselői önként tűnjenek el a balfenéken, morális és politikai nyomást gyakorolhat rájuk evégett a kormány, a köz, a sajtó, de nem létezőnek tekinteni azokat a törvényeket, melyek őket a posztjukhoz kötik, az maga a sötét önkény! Nagy kérdés, hogy miként lehet a demokratikus normák uralmát helyreállítani, de a jogfolytonosság önkényes felrúgásával biztosan nem. A személyi akadályok elhárítása nem lehet fontosabb szempont, mint a jogrend egésze.

Az MSZP nyilatkozatának van egy további eleme is, ami menthetetlen. Miközben a párt másfél éve attól szenved és az ellen tiltakozik éjjel s nappal, hogy a Fidesz politikai alapon büntetőjogi bosszúhadjáratot folytat, s ezt megpróbálja kiterjeszteni 1956-tól 2010-ig, Biszkutól Gyurcsányig mindenre és mindenkire, képesek leírni, hogy azok a vezetők, akik a független intézmények vezetésében „bizonyíthatóan politikai megrendelések alapján” végzik a munkájukat, „nem kerülhetik el a felelősségre vonást”.

A politikai megrendelés nem jogi kategória, nem büntetőjogi tényállás, nem lehet nyomozás és bizonyítás tárgya. Tevékenykednek a magyar közélet bal- és jobboldalán is sokan, akik bizonyíthatóan politikai megrendeléseket teljesítettek az igazságszolgáltatásban, a titkosrendőrségen, a médiában, a gazdaságban, az államigazgatásban. Mindenki így tett, aki a pártállam nómenklatúrájában ezeken a helyeken dolgozott. A politikai megrendelések teljesítése akkor a diktatúra nyílt és számtalan dokumentumban rögzített elvárása volt. Hogy lehet egyszerre tiltakozni egy diktatúra politikai kiszolgálásának kriminalizálása ellen, s fenyegetőzni egy féldiktatúra politikai kiszolgálásának kriminalizálásával?