Mintha az egész ország csomagolna. Vagy már el is ment. A hetedik szomszéd Angliában műt, a rokon Németországban hegeszt, az iskolatárs szülei egészen Új-Zélandig futottak, a másik svédországi kiküldetésre indul, az ismerős lánya a franciáknál ragadt egy ösztöndíj után, megint más Brüsszelig ment férjet keresni.

De a célra tartók mellett egyre többen indulnak útnak csak a távozásért. Mindent felégetnek maguk mögött. Eladják a nehezen összekapart lakást, felszámolják a jól-rosszul muzsikáló vállalkozást, elajándékozzák a nagymamától örökölt szekretert, majd előző életük kocsiban felpolcolt csomagjainak tetejére dobott fotóalbummal nekivágnak. Szinte mindegy is, hogy merre. Addig mennek, amíg munka nem akad.

Megpróbálnak megkapaszkodni. Mert úgy érzik, itthon reménytelen. A gyereknek is. Lehet, hogy kint se lesz jobb, de az itthoni rosszba már belefáradtak. S képtelenek megbékélni a soha nem múló rosszkedvvel, az üres bankszámlával, a folyton változó szabályokkal. Az érzéssel, hogy megint sárba lökték, és már kéz sincs, ami kihúzná. Dühíti a hazugságok árja, rémiszti a családi összejövetelek kedvetlen tétovasága, erejét veszik a pörölyként rá zuhanó tiltások és korlátok sorozata. Nem hozza lázba az új alkotmány, de nem hisz az elégedetlenek kurzusváltó erejében sem. Csak dolgozni akar, és hellyel-közzel élvezni semmi kis életét. Ha nem a határon innen, akkor azon túl.

Orvosok, kozmetikusok, gyógytornászok, biológusok, matematikusok, klímaszerelők, asztalosok, pincérek, cukrászok, edzők... Akinek csak egy kis esélye van rá. Akit nem köt röghöz az ismeretlentől való félelem, vagy gúzsba az érzelmi kötelékek hálója. Nyughatatlan lelkek persze mindig is voltak, de ez most a sokszorosa a megszokottnak. S akik nem mennek is, a gyereket két tannyelvűbe íratják, kint is hasznosítható szakma/diploma felé terelgetik, maguk küldik világot látni, tanulni, dolgozni más népek közé. Még ha később fáj is a magány, az ajtóban felejtett bakancsok, a közös vacsorák hiánya. Előre feloldják gyermeküket az „apáik megszavazta” szégyenteljes röghöz kötés alól. Mert az nem lehet, hogy őket is ideláncolják, ha mennének.

Mások törvény nélkül is maradnak. Persze ők vannak többen. Nincs készség, erő, lendület. Terveznek és morognak egy életen át. Siratva az elszalasztott vagy soha meg nem nyílt lehetőségeiket, a soha be nem váltott reményeket. Rosszkedvük egyre mélyebbre ivódik.

S vannak, akikhez mindez el sem jut. Mert örülnek a rendnek. A megtisztított utcáknak. A potyázók ráncba szedésének, a több rendőrnek, az államosított iskolának, kórháznak, életnek.

Mert soha nem néztek tovább a holnapnál. Bár most nem is nagyon látni tovább.