Barátommal, a híres költővel szombaton kora reggel a piacon lángossal kezdjük a napot, mivel is mással, ha egyszer Rohlicsek bácsinál kapni az ország legjobb lángosát. Középen, hol a tésztája vékony, ott a lángos kissé ropogós, de a karimája már vastag, omlós és puha. Márpedig európai ember, ha valamit ad magára, nem vesz magához olyan lángost, amelynek karimája ropog. Ez főszabály.

Rohlicsek bácsinál ilyesféle selejttel persze nem találkozni. Nála mindig nagy a sor, mert az emberek ismerik a termékét, és megveszik, s akkor is nála állnak sorba, ha mellette a többi sütöde kong. Ebből sokat tanultam. Azt hiszem, valami ilyesmire gondolhattak, akik a kapitalizmus eszményét megalkották: a fokhagymás lángos platóni ideájának piacára.

Az utolsó falatokat rágjuk, és már a kocsmára gondolunk, a lángos után ugyanis gyorsan kocsmába szoktunk menni, ahol a híres költő kímélő reggeli ital gyanánt söröket iszik általában unikummal – mert neki lehet, ő költő, egy rímgazda, aki a szívével is ír, nem csak a fejével. Mit neki reggel három sör és unikum? Én viszont a lángos után csak kávét iszom, mert írástechnikai kisiparos vagyok, kézzel írok, nem csak a fejemmel. Szóval végzünk a Rohlicsek-féle termékkel, s már töröljük a kezünket, mikor a híres költő oldalba bök, s egy alacsony, szemüveges férfiúra mutat.

Nicsak, nocsak, mondja, jobbról a Polgármester jő. Lendületes léptekkel igyekszik a húsospult felé.

S akkor látjuk csak – nem is tudom, hogy eddig hová néztünk –, hogy a húsospult előtt most nem áll senki.

Senki, senki. Csak az eladókisasszony bámul rosszkedvűen kifelé.

Nem akarok ebből messzemenő következtetéseket levonni, de egy szombat reggeli bevásárlós napon korábban oda sem lehetett a húsospulthoz férni. Most meg senki. Egyedül csak a Polgármester áll ott, a selejtes jogi termékeket előállító erőparlament tagja, aki jókedvű, vidám és nevetős most, és valami pulyka felől érdeklődik. És olyan hangosan, hogy még mi is halljuk. Megvan-e a pulyka, kérdezi derűs harsánysággal.

És én is elmosolyodom, csikorognak a szőrös arclemezek.

– Ez a mosoly az arcodon debilitás vagy harcmodor? – fordul oda hozzám a híres költő, mert ha józan, akkor mindig a nagy szódalovastól idéz.

Ilyen a természete, ilyenkor Parti Nagy Lajosra jár a szája, részegen viszont Kemény. Nem szeretném, ha félreértenének, nem lettem üres demagóg, cinikus ember se lett belőlem, csak depressziós, nehéz és elárult. Édes hazám fia, a Polgármester jókedvű, vidám és nevetős most. Hát legyen. És ha teheti, húst is vegyen. Éppenséggel pulykát, ha azt szereti. Miért járna közöttünk búsan és lógó orral, s miért tagadná meg magától és családjától a pulykát? A kor nem követel tőle lemondást. Csak megértést.

– Magyar, tudat hasad! Mink Világosnál alszunk. Ez már így marad – szavalja mellettem a híres költő, majd a szombat reggeli kocsma felől érdeklődik.

Én meg a szombat reggeli Polgármestert nézem, s azon tűnődöm, hogy vajon visszaadná-e a pulykát, ha kiderülne róla, hogy selejt? Ez a kérdésem hozzá, nem az, hogy mire föl oly vidám. Megkapja a húst, és azt látja, hogy rossz az, elszíneződött, szagos. Mit mondana erre a selejtes jogi termékeket előállító erőparlament tagja, ezen tűnődtem. Nem szeretném, ha félreértenének. Nem sajnálom tőle a húst. Szívesen adnék neki egy egész elefántot, vegye a szívére. Enyém is nehéz.