Az elmúlt napok politikusi megnyilatkozásait olvasva (Barrosótól Clintonig, a németektől a franciákig, Luxemburgtól Finnországig), meg az európai sajtót lapozgatva az egyszerű polgárban könnyen kialakul az a kép: mindenki ellenünk van. A valósághoz vélhetően közelebb áll az a megfogalmazás, hogy mindenki az Orbán-kormány által képviselt akarnok, értékromboló politika ellen van, de az alapképleten ez sem változtat: sok az „ellenség”, és nincs barát, aki mellettünk szólna.

Egyre világosabb, hogy a jelen Magyarországának, pontosabban az orbáni politikának elfogytak a külhoni pártolói. Nagyon nehéz lenne most olyan nyilatkozatot, fajsúlyos politikus szájából elhangzott mondatot idézni, amely szerint Magyarország jó úton jár, és méltánytalan az elbánás, amelyben a világ részesít bennünket. Úgy tűnik, az a fajta hangnem, vezetési stílus, megbízhatósági deficit és értékrend, amit Orbán Viktorral (vele és kormányával, de remélhetőleg nem Magyarországgal) összekapcsolnak, komolyan vehető politikus számára vállalhatatlan. Egyedül az Európai Néppárt – a Fidesz uniós anyapártja – két vezetője suttog ki a kórusból, de ők sem elvi alapon, hanem csak negyed szívvel, betyárbecsületből védik az uniós jogsértés alapos gyanújába keveredett magyar pártot (aki mást gondol, olvassa el Joseph Daul és Wilfried Martens álláspontját például a határon túli magyaroknak adott szavazati jogról).

A frontvonalak tehát felálltak, és az esélyek nem túl biztatóak: az egyik oldalon vagyunk mi, a másikon mindenki más. Ha pedig így áll a helyzet, az csak két dolgot jelenthet: vagy őrültséget csinálunk, vagy Magyarország olyan igazság birtokában vívja harcait, amely vele szemben mégis egységbe forrasztja az amúgy a saját bajaival és konfliktusaival elfoglalt Európát, meg az EU válságai miatt eddig csak fél szívvel aggódó Amerikát.

Ha az első feltételezés igaz – vagyis őrült módon szembefordultunk annak a világnak az értékeivel és normáival, amelyhez egyébként tartozni igyekszünk –, az nagyjából egyenértékű a kormány alkalmatlanságának és a kormánypolitika bukásának beismerésével.

Sokkal rosszabb hír azonban, hogy ugyanez a helyzet akkor is, ha a B verzió a helyes. Utóbbi ugyanis kifejtve annyit tesz: a kormány anélkül kezdett bele egy bizonytalan kimenetelű, de a barátainkat prognosztizálhatóan ellenünk fordító gazdasági és politikai kalandba, hogy felmérte volna az erőviszonyokat, és gondoskodott volna szövetségesekről, álláspontunk elfogadtatásáról. De nem tárgyalt, nem egyeztetett, nem kötött megállapodásokat sem nyíltan, sem a színfalak mögött senkivel. Ennél nagyobb hibát egy már eleve bajban lévő ország vezetése nehezen követhet el, vagyis az alkalmatlanság itt is megállapítható.

A végeredmény így is, úgy is ugyanaz: egyedül maradtunk, és ezért senki mást nem hibáztathatunk, csak saját magunkat.