Az eltévedt Katona
Szeretem azóta is ezt a kort, az eszmélés, a nevelés, a nevelődés korát. Nem minden ízében szeretem, de mégis úgy vélem: összességében egyik legszebb szaka volt a magyar históriának. Lényege pedig ekként foglalható össze: ül a magyar nemes az ámbituson, és szívja pipáját. Nyílik a kapu, bejön rajta János, a paraszt a szekérrel, megáll, ledob arról egy jó disznót, pár tyúkot, zsák lisztet, krumplit, megcsókolja ura kezit, visszaül a bakra, köp egy jó magyarosat, és elzötyög. És az uraságot, megannyi apró és hatalmas Döbrögit arról kellett meg győzni, hogy minderről mondjon le. Önként. És nem hogy őnéki adózzanak, de még ő fizessen be a közösbe. És hogy ha kenyeret akar, akkor süssön magának, vagy adjon érte pénzt Jánosnak, vagy – kimondani is rettenetes – menjen el a boltba, és vegye meg a Kohntól. Akivel addigra ráadásul szintén osztoznia kell majd minden létezhető jogon.
És évtizedes, szívós munkával, külső kényszerek által is ösztökélve, belső robbanástól is szorongva, de végül 1848 tavaszára mindez sikerült: a kor magyar elitje nem előjogokat és javakat – bányákat, szőlőket – szerzett, harácsolt, hanem előjogokról és javakról mondott le. Az ország és a nemzet javára. Ilyen nem volt eddig, és nem lett azután se soha.
És akik ezt az egészet levezényelték: Széchenyi, Kossuth, Batthyány, Deák és a többiek, bár nem voltak tévedhetetlenek és makulátlanok sem, de azért becsületes, büszke, okos és nagy formátumú emberek és politikusok voltak. Öröm volt tanítani őket.
Hogy ez a kor közel került szívemhez, abban alighanem szerepe volt egyetemi tanáraimnak is. Mindenekelőtt Szabad György professzornak, akinek előadásait is hallgattam, és szemináriumára is jártam. De jólesőn emlékszem Gergely András óráira, és tiszteltem azokat a tudósokat is, akik személyesen nem okítottak ugyan, de könyveik, tanulmányaik által hatottak rám. Ilyen volt például Spira György vagy Katona Tamás.
Ez utóbbinak különösen szívesen forgattam szöveggyűjteményeit. Például gazdag, kétkötetes összeállítását az aradi vértanúkról, ezekről a hazához, az eskühöz és a hivatáshoz halálig hű bátor katonákról. (Akiknek egy része a magyar nyelvet nem is beszélte.)
De örömmel néztem el Katona Tamás politikai ellenlábasával, Ráday Mihállyal közösen készített negyvennyolcas dokumentumfilmjeit is. A közös ügyet szolgáló közös munkájukkal példát mutattak.
Azt gondolom, hogy a hivatás neveli, formálja, átlényegíti azt, aki gyakorolja. A történész hivatása alázatra nevel, kitartó, sok-sok éves aprómunkára, a tények tiszteletére.
Ezt az érzetemet erősítette a tapasztalás is. Történész tanáraim többsége hiteles, erkölcsös, jó tartású embernek bizonyult. És úgy érzem, emberségüket formálta az a kor is, amelybe alámerültek, amelybe szinte „átköltöztek”, a magyar reformkor és ’48–49 dicső szaka.
Például belülről fakadón szabadelvűek, vagyis liberálisok voltak valamennyien. Szabad tanár úr úgy vizsgáztatott, hogy Gyuszival, Jánossal hárman beültünk hozzá a szobájába, ahol ő elbeszélgetett velünk. És egy óra múlva azt mondta: „Magának adnék egy jelest, magának és magának pedig jót. Megfelel?” És mi meg voltunk tisztelve, és meg vagyunk tisztelve azóta is.
A rendszerváltás alatt és után professzoraink többsége szerepet vállalt a politikai életben – általában az első jobboldali párt és kormánymellé sorakozva föl. Nem örültem ennek felhőtlenül; én még emlékszem, hogy az akkori hadügyminiszter az a figura volt
– szintén történész amúgy –, aki manapság gárdaalapítóként kíván szebb jövőt nekünk. És még emlékszem sok minden másra is.
De azt el kell ismernem, hogy ezekhez, a mostaniakhoz képest a húsz évvel ezelőtti jobboldaliak mégiscsak egy fényévnyivel voltak különbek.
A velük való próbálkozást érteni vélem.
De ezekkel, a mai hatalmasokkal kulturált magyar polgárember már semmi közösséget nem vállalhat. Vállalhatatlanok és létezhetetlenek. Szégyent hoznak a hazára, szégyent a magyarra. Ezekkel már nincsen együttműködés, párbeszéd, vita; ezek nincsenek.
Ezért is konstatáltam döbbenten, hogy hétfőn a kormányfő udvari futóbolondja által gründolt giccsparádét Katona Tamás nyitotta meg. Szomorú dolog, ha valaki elárulja pártját, társát, vagy addig vallott elveit. De aligha van annál szomorúbb, mint amikor valaki a saját hivatását árulja el. Például ha az első magyar polgári alkotmány és jogállam tudós kutatója a polgári alkotmány és jogállam cinikus és hitvány szétverői mögé sorakozik fel.
Szegény Katona Tamás! Szegény tanár úr! Őszintén szánom őt.
