Ideje volna már észrevenni, hogy minden egyes szóra, nyilatkozatmorzsára hipotézisek születnek, amelyek a nem annyira a lelkükre, mint inkább a pénzükre érzékeny befektetőket cselekvésre ösztönzik. Különösen ott, ahol a kiszámíthatóság, a következetesség ritka vendég, a törvényhozás paragrafusvarrodává züllik, mindenki mást üzen, sugall, közvetít arra számítva, hogy a címzettek csak a számukra kedves intonációt hallják meg.

Egy szó, mint száz, a Fidesz szóvivőjét idézve, visszajöttek a szilveszteri buliból a brókerek. És a miniszterelnök.

Érdemes lenne végre tárgyilagos leltárt csinálni azokból a kulcsszavakból, amelyek elferdültek, használhatatlanokká váltak, s lassan egyetlen zárat sem képesek kinyitni: az önrendelkezésből kiszolgáltatottság, a feltételből engedmény, az elrugaszkodásból hátrálás, az újjáépítésből hanyatlás lett, hogy a szünet nélkül tartó szabadságharcnak nevezett kapkodásról szót se ejtsünk. Úgy tűnik, hogy az unió és az ország szétesése közti versenyfutásban előrekerültünk. Az autokrata hatalom kiépítése könyvelhető el talán leginkább kormányzati sikerként, de pontosan ezzel váltak hirtelenjében más minőségűvé a kifogások, s zúdult példátlan nemzetközi össztűz Magyarországra. Lehet, hogy az elfogult hívek mindezek dacára továbbra is függetlenségi háborúként élik meg a történteket, bár nem idegen beavatkozásról, hanem normákhoz való ragaszkodásról van szó – olyan normákról, amelyek megsértése ellen itthon is immár nem csupán a parlamenti ellenzék, hanem az egyre népesebb tömegmozgalmak is csatasorba álltak. Egy gazdaságában gyenge országban a demokratikus alapjogokat veszélyeztető sáskajárás rossz ómen, főként ha kifelé peckes önhittséggel párosul.

Egy politikai magatartás mögé a kívülálló megpróbál minduntalan valamiféle koncepciót állítani. Most például azt, hogy a kormányfő tud valami olyat, amit mi nem. Vagy hogy alkuhoz nem szabad meggörnyedt háttal odaállni. Én azonban egyre inkább úgy látom, hogy nem a piacon, hanem egy zálogház pultja előtt vagyunk, ahol sem a holmi bevételének feltételei, sem a megadott ár nem rajtunk múlik – ami szomorú, különösen hogy a helyszín változásáról is jórészt mi tehetünk. Hogy az IMF illetékesei a híresztelések szerint könnyedek és lazák, az uniós partnerek pedig bigott bürokraták, az édes mindegy. A kölcsön fejében kért tételek nyilván nem tartalmazzák majd az összes utóbbi időben fölmerült kritikát, de nem lesz elég egy kommunikációs trükkökkel levezényelt félfordulat, békülékeny, pusztán személynek szóló gesztus – a miniszterelnöktől azt várják el, hogy rükvercbe kapcsoljon, mert rettentően szűk zsákutcába lavírozta magát.

Orbán pedig nem szokott hozzá a tolatáshoz.