Gyötrődj, polgártárs!
Nemcsak arról, hogy milyen borzalmas, amit a hatalom művel, hanem arról is, miként lehetne és kellene a köztársaságot a romjaiból felépíteni. Visszaépíteni nem nagyon lehet, nem is nagyon kellene, mert a szétvert köztársaság jellemzően nem a jól, hanem a rosszul működő intézmények köztársasága volt.
Hogy most már konkrét is legyek: itt van például a média. Másfél éve folyvást tiltakozunk hangszálaink és dramatizáló képességünk végső megfeszítésével a médiaterror ellen, s erre minden okunk meg is van, nem részletezem. De közben mégiscsak nyűglődnünk kellene azzal a több mint két évtizede megoldatlan és gyötrelmes kérdéssel, hogy miként lehetne a közmédia a közé. De ki nyűglődik? Kik dolgoznak nyilvános folyamatban, viták során át a demokratikus és működőképes médiaszabályozáson? Nagyjából senki.
Miközben mindenki tudja, hogy a rendszerváltás óta nem tudjuk, milyen a demokratikus és működőképes médiaszabályozás. Két dolgot tudunk. Egy: ha nincs kijátszhatatlan és megkerülhetetlen konszenzuskényszer, akkor a kormánytöbbség (ha jobbos, akkor biztosan, ha balos, akkor esetlegesen) kisajátítja a köz médiáját, és a hatalom médiája lesz belőle. Előbb-utóbb az állami koncessziókhoz kötött magánmédiából is. Kettő: ilyen konszenzuskényszert nem lehet fenntartani, mert döntésképtelenséghez, tehát működésképtelenséghez, kaotikus állapotokhoz, állandó ideiglenességhez vezet. Láttuk. A jog a demokratikus politikai kultúra bizonyos szintje alatt tehetetlen. Eddig is e szint alatt voltunk, most meg pláne.
Hol a kiút? Ezt kellene keresnie hevesen és kétségbeesetten a kreatív és kollektív demokratikus bölcsességnek. Nem a tiltakozás helyett, hanem mellett. A megoldás keresése a gyötrő szellemi munka, a tiltakozás a szellemi pihenés.
Emlékezzünk vissza, voltunk már olyan helyzetben, hogy a hatalom által totálisan kisajátított közmédia mögül kidőlt a hatalom. 1994-ben. Egy önkorlátozásra (sok mindenben) kész koalíció próbálta lezárni a médiaháborút évek óta érlelt szabályozási elképzelésekkel. Az új hatalom hitelének jó részét azonban már az első pillanatban elvette a tévéelnök egyoldalú kinevezése. A köztévét nem sikerült megszabadítani a pretoriánus pártkatonáktól úgy, hogy ne üldözött mártírként blamálják az új kormányt. Nagyon hosszú egyeztetési folyamatban végtelenül bonyolult és persze működésképtelen médiatörvény született. Egyetlenegyszer sikerült konszenzussal, törvénysértés nélkül elnököt választani a királyi tévének, és aztán soha többé. (Az az egy is villámgyorsan megbukott.) Mára pedig már el is kopott a Csúcs–Nahlik-féle alpári, jobbszéli agitpropmédia emléke. Az Antall-kormány médiadiktatúráját ma már sajnos csak kevesen tartják számon akként, ami: a mai professzionális médiadiktatúra amatőr előképeként.
Ha 1994-ben az amatőr médiadiktatúra lebontására esélyt kapott többség hosszú rákészülés után ennyire jutott, akkor mihez kezdenek majd a mostaniak a profi médiadiktatúra örökségével komoly és hosszú rákészülés nélkül? A feladat nagyon nehéz, sok töprengést igényel, sok időt. Többet, mint amennyi van. Ha meg mégis több van, annál rosszabb.
