Arra nem számíthatunk, hogy a Szalai Annamária által irányított és vele együtt kizárólag a Fidesz–KDNP pártduó embereiből álló gondolatrendőrség megváltoztatja döntését. Akkor mégis mi történhet?

Például az, hogy működésbe lép a szolidaritás.

Elképzeltem, hogy a Budapesten FM-frekvenciákon sugárzó rádiótársaságok vezetői összedugják a fejüket, és megállapodnak: addig, amíg nem jut újra frekvenciához, napi egy-egy órára befogadják a Klubrádiót.

Ha csak azok a kereskedelmi csatornák állnak csatasorba, hogy kisegítsék a hatalom által kigolyózott társukat (ami a jelekből ítélve bármikor bármelyikükkel megtörténhet), amelyek legalább olyan erővel (0,93 KW) sugároznak, mint ma még a Klubrádió, s mindegyikük csak egy óra vendégidőt bocsát rendelkezésére, akkor is naponta nyolc-tíz órán át hallgathatnánk a „zebrásokat” – igaz, minden órában más-más frekvencián. Ennyi kényelmetlenséget azonban, azt hiszem, mindenki elfogadna.

A vendégórák végén bemondanák, hogy a következő 60 percben hol lesz hallható a Klubrádió: kicsit olyan lenne az egész, mint annak idején a gimnáziumban volt, amikor minden tanórát más teremben tartottak, s a szünetekben az egész iskola vándorolt. Kezdetben az is szokatlan volt, de nem lett tőle rosszabb az oktatás színvonala.

Sejtem, hogy felvetésemen a célközönségben, „reachben”, hallgatottságban és persze mindenekelőtt profitban gondolkodó kereskedelmi rádiók üzleti döntéshozói legalábbis fanyalognak, ám meggyőződésem, hogy rendkívüli idők és helyzetek rendkívüli megoldásokat követelnek, márpedig ez a mostani szituáció nem szokványos, nem normális.

Másfelől, sehol sem olvastam még, hogy a szolidaritás összeegyeztethetetlen lenne a profitérdekekkel. Cunami idején mindenki a bajbajutottak segítségére siet, márpedig ami a szemünk előtt zajlik, az médiacunami.

A szerző újságíró