Egy-két utcasarkot elhagyva aztán az archoz társult a név: egy bizonyos Szerető Szabolccsal találkoztam, akinek ismertem a régi, liberális Magyar Hírlapba írott liberális cikkeit, majd láttam új gúnyában föltűnni és új meggyőződésekre szert tenni, mihelyt a Magyar Nemzethez szerződött.

Hamarosan egy éve, 2011. január 8-án ez a lap hecckampányt indított egyes liberális filozófusok ellen, amelyet aztán a műfaj szabályai szerint több mint két hónapig naponta megismételt, s időről időre ma is fölelevenít. A tényfeltáró cikket kommentáló vezércikket az említett újságíró jegyezte. Nyíltan kimondta, hogy miért próbáltak bűnügyet kreálni: „Honnan az a mélységes lenézés, amivel ezek az értelmiségiek erre az országra tekintenek, s akár hazánk pellengérre állításában is közreműködnek a külföld előtt? Mégis, milyen erkölcsi alapról oktatnak minket demokráciáról, európaiságról, értékekről a tolerancia felkent papjai, akik – mint most kiderült – otthon vannak a Hagyó-féle való világban is?”

Valóban, a filozófusbotrány kirobbantásának közvetlen oka az új kormány rossz nemzetközi sajtója volt, melyhez meg kellett találni az okot: a belső ellenséget, s föl kellett tálalni a régi jó összeesküvés-elméletet, megbolondítva a korrupció, a lopás és a sikkasztás fűszerével.

Ám hogy magam ne legyek holmi ellenösszeesküvés-elmélet kiötlésében kárhoztatható, sietek tisztázni, hogy sok véletlen is kellett ahhoz, hogy január 8-án elszánják magukat az összpontosított, harsány támadásra. Ezt a filozófusbotrányt ugyanis közvetlenül megelőzte egy másik, amely szakmai, szakmapolitikai természetű volt. A magyar filozófusok elképedve látták, hogy az Akadémia filozófiai intézetének újonnan kinevezett igazgatója valamiféle zavaros, ostoba és terrorisztikus rendcsinálásba fog, munkatársakat rúg ki, és másokat fenyeget olyan indokok alapján, amelyek hazug voltát ismételten leleplezték. Nem untatom az olvasót ennek az ügynek a részleteivel, amely egyébként ma is tart; elég annyi, hogy az általam kezdeményezett tiltakozáshoz sok ezer szakmabéli csatlakozott itthon és külföldön, s a magyar filozófusok kevés kivételtől eltekintve szolidárisak voltak a vegzatúra áldozataival. A kevés kivétel egyike Nyíri János Kristóf akadémikus volt, az elszabadult bűvészinas mögött álló mester, aki egy televíziós nyilatkozatában – s ez volt ennek az ügynek az egyetlen nagypolitikai vonatkozása – fölajánlotta hivatalos filozófusi szolgálatait az új kormánynak. (Portékája az emberi egyenlőség tételének visszavétele lett volna, s – igaza volt – ez jól is illik a gazdagoknak kedvező kormányzáshoz, az „akinek semmije nincs, az annyit is ér” szelleméhez. Csak azt nem tudhatta még a boldogtalan tudós, hogy az új politikához az a furcsaság is hozzátartozik, hogy semmilyen legitimációt nem igényel a magaskultúrától.) A másik kivétel az intézetigazgató egyik beosztottja volt, akinek valamilyen régi sérelme abban a meggyőződésben öltött testet, hogy egy korábbi intézeti kutatási pályázat szabálytalan volt, s – ahogy az ilyesmi lenni szokott – milliók eltulajdonításáról támadtak látomásai. Az igazgatónak ez kapóra jött, hogy ellentámadásba lendülhessen, és – noha ismételten, nyilvánosan tagadta, lelepleződött – denunciáns hevülete elröpítette Budai Gyuláig, az elszámoltatási kormánybiztosig.

Hogy aztán a nagy ötlet már megfogant az ő fejében, vagy Nyíri professzor cinikus szellemi kapacitását igényelte, vagy Budaiéban képződött meg, vagy a Magyar Nemzet szerkesztőségében, vagy magasabb helyen, arról fogalmam sincs. Mindenesetre ez az ötlet az volt, hogy lapozzuk vissza a nyilvánosan mindig is hozzáférhető pályázati eredményeket, válogassuk ki a liberálisként elkönyvelhető filozófusokat a sok pályázati nyertes közül, keltsük azt a látszatot, hogy a nagy létszámú kutatócsoportok e vezetői a jelentős összegeknek egyben a kedvezményezettjei is lennének, figurázzuk ki a kutatások tárgyát, sejtessük, hogy az elosztás meg lett firkálva, hogy ugyanaz a „kör” adott, aki kapott, hogy a pályázatok nem feleltek meg a pályázati kiírásnak, s mindezt az előző kormányoknak tett politikai szolgálatok béreként tüntessük föl.

Amikor a sokadik újságcikk után odajött hozzám egy közismerten jobboldali beállítottságú professzortársam, és azt kérdezte, mondanám meg, hogy az elhangzott vádak 1 vagy 2 százaléka jogos-e, mire azt válaszoltam, hogy pontosan nulla százaléka. Igaz, hogy a 2000-es évtized elején Pálinkás József akkori miniszter konstrukciója alapján fél évtizedre mód nyílt az OTKA-nál pályázható összegeknél nagyobb volumenű – ennek megfelelően nagyobb létszámú, hosszabb időtartamú – társadalom- és humán tudományi kutatói konzorciumok létrehozására és pályázására is. Ilyen pályázaton nyert különböző években az én kutatócsoportom, Heller Ágnesé és másoké is, mint ahogy azonos feltételek és körülmények között hasonló nagyságrendben érdemes tudósok hosszú soráé, akiknek politikai állásfoglalása vagy nem ismeretes, vagy például a Professzorok Batthyány Körének tagjaként, illetve más módon vallották meg világnézetüket.

A vádakat azonnal és teljeskörűen cáfoltuk, külön-külön az egyes kutatócsoportok vezetői, hiszen a beállítással ellentétben semmilyen kört nem képeztünk, az esetleges baráti és kollegiális kapcsolatok ellenére munkánk, kutatásaink nem érintkeztek egymással. A cáfolatok természetesen nem a Magyar Nemzetben jelentek meg, amely nemcsak hogy erre nem adott módot, hanem elhallgatta a Magyar Tudományos Akadémia közismerten fideszes elkötelezettségű elnökének azokat a megnyilvánulásait is, amelyek e vádak komolyságát firtatták, mint ahogy a kulturális államtitkár hasonló szellemű nyilatkozata is említetlen maradt. Az újsággal szemmel láthatóan összejátszó elszámoltatási kormánybiztosnak azonban ügyet kellett produkálnia, és a hat megrágalmazott kutatócsoportból négyet följelentett, jobb híján azon az alapon – ennyi maradt a hatalmas összeesküvésből –, hogy a kutatók vitathatatlanul elvégzett munkájuk ellenértékéhez betéti társaságaikon keresztül jutottak hozzá. Ezzel az én kutatócsoportom és még egy kollégámé kikerült az ügyből –pusztán azért, mert anyaintézeteink gazdasági vezetése, amely minden pénzügyet kezelt, más konstrukcióban eszközölt kifizetéseket. Nekem a kutatócsoport vezetéséért pontosan 0 Ft 0 fillért, amiképpen Heller Ágnes sem kapott semmilyen juttatást – ő mint akadémikus és mint egy amerikai egyetem nyugalmazott professzora még a kutatás keretében elkészített tanulmányaiért sem fogadott el egy lyukas garast sem.

Mondom, kikerültem az ügy rendőri szakaszából, de megrágalmazott és följelentett kollégáimmal (az „ismeretlen tettesekkel”) teljes mértékben közösséget vállalok. Tudom, hogy ahol olyan súlyos jogbizonytalanság van, mint ma Magyarországon, a semmiből is lehet ügy – ez körülbelül a legrosszabb, ami egy korrupcióval valóban átitatott társadalommal történhet –, de persze bízom abban, hogy ennek az alig több mint másfél év alatt előállított jogbizonytalanságnak a következményei még nem szivárogtak le minden nyomozó tudatáig. Bízom a hivatás erkölcsében, amely talán imitt-amott még szembe tud szállni az elszámoltatás politikai kriminalisztikájával.

Ugyanis erről van szó: a filozófusbotrány politikatörténeti jelentősége az, hogy a hatalom ekkor kezdte el kriminalizálási politikáját, amelyet azóta számos területre kiterjesztett. Kriminalizálják a hajléktalanokat, a rokkantakat, a munkanélkülieket, az előző adminisztrációk vezető politikusait, sőt egy egész parlamenti pártot. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, hogy a kriminalizált gazdasági ügyek hányad része alaptalan, mert mindenütt a politikai természetű kriminalizálás működik. Kriminalizáltak már szakszervezeti vezetőket is, bűnözőkként tálaltak fel filmeseket, képzőművészeket, s kriminalizálás vár azokra a lelkészekre, akik felekezetük egyházi státusának jogfosztó megvonása után is élni kívánnak egyházi jogaikkal. Csak találékonyság és fantázia kérdése, hogy mi mindent fognak még kriminalizálni. Ehhez meg kellett teremteni a jogi környezetet, a szabad garázdálkodást a kétharmad birtokában a törvények világában, a kezes ügyészséget, élén egy bebetonozott pártszolgálatossal, az Alkotmánybíróság eljelentéktelenítését, az ombudsmani rendszer megsemmisítését s a bírói függetlenség megszüntetését. Elengedhetetlen volt hozzá a nyilvánosság megnyirbálása, a sajtószabadság törvényi korlátozása. (Senki ne érveljen azzal, hogy imitt-amott – mint most is – még szabadon beszélhetek a nyilvánosság előtt. A Klubrádióban hamarosan már nem tehetem.) A kriminalizálásnak és a kriminalizáló hangulat megteremtésének funkciója sokrétű: társadalmi problémák és konfliktusok elfedésére, nemtelen indulatok felszítására egyszerre alkalmazható. Rendőri metaforaként is működik: a magyar értelmiség megtanulhatta ügyünkből, hogy mi várhat azokra, akik nem paríroznak nekik. (Az új közoktatási és felsőoktatási törvény pedig világossá tette, hogy a kritikai értelmiség utánpótlását intézményesen akarják fölszámolni.)

A filozófusbotrány nagy ügy lett. Azzá tette néhány megrágalmazott személy nemzetközi elismertsége. Feltűnést keltett, és ki is váltotta a nemzetközi akadémiai élet fölháborodását – Nobel-díjasok, más nagy tudósok, az MTA számos külső tagja tiltakozott. A magyar tudományos élet jelentős része is szolidáris volt velünk. Mivel ez – ha talán nem is méreteiben – előrelátható volt, nem kétséges, hogy a főhatalom birtokosának, dr. Orbán Viktornak kellett rábólintania a hecckampány elindítására. Egy beszédében magáévá is tette az ügyet, utalván arra, hogy a nemzetközi ismertség nem jelenthet fölmentést a bűnök alól, amit persze senki nem is igényelt magának. A karaktergyilkosság áldozataiként kiszemelt kutatók törvénytisztelő állampolgárok, akik – éppúgy, mint mindenki más – joggal várhatják el, hogy tényfeltárás látszatát keltve ne alantas sejtetéseket és szemenszedett rágalmakat fűzzenek a becsületes nevükhöz. Amit nemcsak a szennylappá vált egykor tekintélyes napilap, hanem a tudomány világában feltűnő tudatlanságról, széles körű és mély általános műveletlenségről, valamint ádáz ostobaságról számot adó kormánybiztos is elkövetett.

Ám az ügy általános jelentősége nem ebből adódik, hanem a kriminalizálási stratégia mellett abból, hogy legkésőbb ekkor vált világossá: az új kormányzás semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a magaskultúrának. Természetesen nem arra gondolok, hogy megbecsülje ellenfeleit, a megrágalmazott kutatócsoportok azon néhány tagját és vezetőjét, akik közéleti emberekként éles kritikát gyakoroltak fölötte – bár demokráciában éppenséggel ez sem elképzelhetetlen. De a nemtelen bosszú velük szemben sok száz tudóst érintett, a nagy létszámú kutatócsoportok tagjait, s azokat is, akik fenyegetve érezték magukat, mert hasonló nagyságrendű pályázatokat nyertek. Továbbá a hecckampány kedvéért nem tűnt nagy árnak az egész diszciplínát – a filozófiát – ingyenélők üveggyöngyjátékának beállítani. Emlékszünk még: ezek azzal szórakoznak az adófizetők pénzén, hogy magyarról magyarra fordítják Platónt.

A magaskultúra iránti érdektelenség azóta minden területen megmutatkozott. Ellentétben az első Orbán-adminisztráció nagyralátó szimbolikus, kulturális elképzeléseivel belátták, hogy ennek nincs közvetlen politikai haszna, s ezért ha ma olykor hallunk ilyesmiről, legföljebb kalandorok álmodozásait sejthetjük benne, amely mögött nincs kormányzati akarat. Ez újdonság a magyar állami kultúrpolitikák történetében, amely mindenkor megpróbálta megtalálni a maga szimbolikus reprezentációját és igazolását a magaskultúra területén. Tekintélyuralmi körülmények között úgy, hogy tartalmi feltételekhez kötötte a támogatást, a szabadság világában pedig úgy, hogy világnézeti semlegességgel magának a magaskultúrának érdem szerinti támogatását tekintette politikai önigazolásnak. A liberális állami mecenatúrának ez az eszménye a gyakorlatban nyilván sokszor sérül, s mint minden területet, ezt is fenyegetheti a korrupció vagy csak a személyes kapcsolatok átláthatatlan szövedéke. Mindenesetre amikor a hecckampány következtében megismerkedtünk a kipécézett 2004-es és 2005-ös év egyéb díjnyertes pályázataival, akkor sem a témák, sem a kutatásokat vezető személyek, sem az elosztott összegek listája alapján nem kellett úgy éreznünk, hogy tendenciózusan kedveztek az általunk vezetett kutatócsoportoknak. De hát – és ez a filozófusbotrány harmadik következménye – a liberalizmus, a szabadelvűség egyszerű szitokszóvá vált az új korszakban.

A Fővárosi Bíróság 2011. március 31-i ítéletében a Magyar Nemzet tényállításait hamisnak találta, és a lapot helyreigazításra kötelezte. Június 30-án aztán teljes vonalon elvesztettem a pert, mivel a másodfokú bíróság megállapította, hogy a tényfeltáró írások „százmillióinkról”, az „elkutatott” félmilliárdról, „a filozófiatudomány erkölcsi mélypontjáról” és hasonlókról tényeket nem, csak véleményeket és sugallatokat tartalmaztak, amelyek nem perelhetők.

Köszönöm, csak ennyit akartam tudni.

A szerző filozófus