Az intézkedéscsomag melyik részét domborítják majd ki? Hogy hurrá, győzött a szociális népszavazás, még mindig nem kell mindenkinek fizetnie a felsőfokú tanulmányokért? Meg hogy akinek nem kell fizetnie, annak se tiltjuk meg örökre, hogy szabadon vállaljon munkát a mélyen tisztelt Európában, amelynek e pillanatban még része vagyunk? Hogyan lehet majd a szokásos nagyzoló és hamis hurráoptimizmussal igazságosnak mondani azt, ami kirekesztés és megszorítás?

Hiszen szögezzük le a rideg tényeket: mostantól sokkal kevesebben tanulhatnak majd a felsőoktatásban, és az egyetemek azt a kevéske esélykiegyenlítő szerepüket is elvesztik, amelyet húsz év alatt nagy nehezen sikerült megszerezniük. Mindennek vattacukorba csomagolása persze nem a mi gondunk.

Nekünk csak az jut, hogy ezredszer is fölemlítsük: ha a Bokros-csomag részeként bevezetett tandíjat nem törli el az első Fidesz-kormány, akkor ez a gyakorlat immár másfél évtizede meggyökeresedett volna, s bár az akkori – igenis – szimbolikus összeg azóta bizonyára megnő, mára hatékony állami és piaci ösztöndíjrendszer épült volna ki mellette. S ha a Hiller-féle FER-t – vagy mi is volt a neve az akkor bevezetni tervezett tandíjnak – nem zúzza szét még az indulás előtt a népszavazás, mostanra egy rideg, de igazságos rendszert javítgathatnánk: az általános tandíjkötelezettség alól csak a jó tanulmányi teljesítmény adna felmentést.

Ehhez képest a „bármit, csak tandíjat ne” eszme jegyében fogant felsőoktatási koncepció minden elemében csalás.

Egyrészt egyértelműen csorbítja a tanuláshoz való, a felsőoktatás liberalizálásával megszerzett jogot, hiszen radikálisan csökkenti a férőhelyek számát, és a kvóták átrendezésével szabad kezet ad az államnak, hogy eldöntse, ki mit tanulhat.

Másodszor hazudik a tandíjnélküliségről, hiszen az eddig fizetős képzés mellé éppenséggel bevezeti a félfizetőset, az „állami ösztöndíjat” nyerőket pedig évekre röghöz köti.

Harmadsorban pedig egyetlen tollvonással visszaállítja azt a rendszerváltás előtti állapotot, amikor túlnyomórészt a – szellemi, gazdasági, hivatali – elit gyermekei juthattak be az egyetemre, egyszerűen azért, mert a hozott előnyeik csak őket tették erre alkalmassá.

Az, hogy a felvételihez mégsem lesz kötelező a nyelvvizsga, szép emberi gesztus, de inkább a középiskolai nyelvoktatás hosszú távú csődjének beismerése, mintsem a kapuk szélesebbre nyitása. A fizetési kötelezettség, a keretszámok megnyesése, de még akár a bölcsészettudomány háttérbe szorítása is sokkal egyértelműbb üzenet. Aki eddig a perifériáról fel tudott kapaszkodni az értelmiségi lét tágabb köreibe, hogy aztán a gyerekének majd onnan vezessen még följebb az útja, az mostantól pont olyan eséllyel teheti ezt meg, mint az egyébként csak a „bűnök” kontextusában emlegetett kései Kádár korban.

Tényleg azt hiszik, hogy ezt meg lehet majd magyarázni?