Úgy néz ki, egyre többen, egyre többször és egyre együttesebben ki is nyilvánítják, hogy elegük van. A tiltakozás magasodó hulláma azt a benyomást kelti, hogy a magyarországi közéletnek a demokrácia iránt elkötelezett szereplői egyre inkább magukra – közönségükre és közösségükre találnak, egyre többeket tudnak megszólítani.

Ez nyilván mindenki számára jó érzés, akinek fontos a hazája és a haza népének szabadsága. Ezt a jó érzést szeretném most egy alapvető hiányérzettel kicsit elrontani. Az ugyanis, amit ez a demokratikus ellenzék szól és talál, a legkönnyebb, amit szólni és találni lehet. Az ellenzéki – a társadalmi feladatok neheze meg szinte érintetlen.

Jogaink és szabadságaink védelme mindennek az alapja. Alapkötelesség, alapfeladat, én lennék az utolsó, aki lebecsüli. De az kétségtelen, hogy szellemileg ez a legkönnyebb és pszichikailag a legkellemesebb. Az igazunk ebben egyszerű és kétségtelen, és az összefogás sem nehéz azokkal, akiket ugyanazoktól a jogoktól és intézményektől fosztottak meg, mint minket. Nagy a kísértés, hogy azt a teret, amit a demokratikus ellenzék a szűkülő nyilvánosságban fenn tud tartani, ki tud taposni magának, azzal töltsék ki, ami egyszerű és összeköt, kockázatmentes politikai sikert ígér.

Na de mi lesz eközben az évtizedek óta ránk rohadó gondokkal?! Hiszen ez a rohadás vette el a köztársaság hitelét. Ennek a terméke az a hatalmi erő és az a közéleti apátia, ami a demokráciapusztítást lehetővé tette, és ami a demokrácia elvi ellenségeit a gyakorlati ellenségei mögött vonzó, de még rosszabb lehetőségként tartalékban tartja.

Mi volt a 2010-es örökség? Egy viszonylag jól menedzselt válság és csupa alaphibás, köztudomásúlag sürgős átalakításra szoruló rendszer. Azok a rendszerek, amelyek a társadalom jólétét és minőségét meghatározzák. A közoktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság, a szociálpolitika, a média, a szegényügy, a foglalkoztatás stb. Amit a kormány ezekkel tesz, rosszabb, mint bármi, amit korábban tettek velük, s rosszabb, mint ha nem tenne semmit. Ennyit mond a mai ellenzék, s nem többet. Ennyit mondott a mai hatalom is ellenzékként. A kettő igazságértéke korántsem azonos, de mindkettő odavezet, hogy a közélet peremére szorulnak azok a kérdések, amelyeknek a középpontjában van a helyük. A társadalom és egy másmilyen kormányzás legfontosabb, legközérdekűbb tartalmi kérdései. A közéletnek a közbizalom elnyeréséért versengő pártok múltértékelő és jövőtervező vitairatai körül kellene forrongania: különböző kormányok és társadalmi tényezők mit rontottak, mulasztottak, szabotáltak el, hagytak félbe, tagadtak meg, s ki melyik gyulladásos területtel mit szándékozik tenni.

Ilyen vitairatok nincsenek, ilyen kezdeményezések nincsenek. Márpedig a szabad nyilvánosságért folyó harc súlyát azok a kérdések adják, amelyek ebben a nyilvánosságban forognak. Nem a kampányok őrült heteiben, hanem éveken át a közélet hétköznapjaiban. A demokráciát nem szavak és lángzó érzemények tartják életben, ha tartják, hanem az a köztapasztalat, hogy a keretei között a társadalom súlyos problémáit értelmesen lehet vitatni és eredményesen kezelni.