Nem vett részt az alaptörvénynek nevezett új alkotmány tiszteletére rendezett ünnepségen Sólyom László volt államfő, az Alkotmánybíróság egykori elnöke. Talán meghívót sem kapott, ami, noha hetvenéves is lett, akár udvarias gesztusként is fölfogható: az embert nem szokták elhívni saját temetésére, főként nem a születésnapja előestéjén. Mindaz ugyanis, amiről annak idején Orbán Viktor kijelentette, hogy tiszteli bár, de nem szereti, vagyis az alkotmány a maga „láthatatlanságával”, javarészt az ő és az általa vezetett testületmunkáján alapult. Erős alkotmány volt, erős szellemiséggel, olyannal, amely kapaszkodókat nyújthatott mindazoknak, akik semmi tiszteletre méltót nem fedeznek föl a Schmitt Pál aláírásával szentesített új alaptörvényben, és azt szeretni sem képesek, mivel az élet, amelyet keretbe igyekeztek foglalni általa, kevéssé tűnik szerethetőnek, inkább csak túlélhetőnek.

Az is lehet, hogy a kormány nem volt elég tapintatos, és már csak kötelességből is, de invitálta a „Tisztelt Elnök Urat” a Magyar Nemzeti Galériába a Hősök, királyok, szentek című kiállításra, majd az Operaházba, de ha így tette is, nem kockáztatott túl nagyot: tudni lehetett, hogy Sólyom László ugyan be nem teszi a lábát a jobboldal szellemi holdudvarának nevezett panoptikumba, egyebek mellett azért, mert benne van elég finomság ahhoz, hogy ne hozzon kínos helyzetbe másokat. Utódját, Schmitt Pált például, aki Orbán Viktor személyes döntése nyomán járatja le az államfői posztot, amerre csak jár, és aki gyorsan feledte a tőle búcsúzó előd intelmét: láthatatlan elnökként mindig mellette áll, amikor csak a lelkiismeretét ébreszteni vagy megerősíteni kell. Schmitt Pál mástól gyűjt erőt a lekiismeretének erősítéséhez, de meglehet, hogy az fel sem ébredt – valójában már nincs is semmi jelentősége.

Az Alkotmánybíróság egykori elnöke ugyanakkor nagyon is jelen volt az Operánál: láthatatlanul bár, de ott állt azon tízezrek mellett, akik az alaptörvény ellen tüntettek a korábbi, élhető alkotmány emlékével. Közülük sokan olyanok, akik az ő szellemiségére hivatkoznak, sokan pedig azok közül valók, akik máig képtelenek elfogadni, hogy 2006-ban, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, köztársasági elnökként a leghevesebb tüntetések idején morális válságot emlegetett. Meglehet, igaza volt. Viszont a köztársaság, ma már látszik, nem lehetett morális válságban, mert működött: a fékek és ellensúlyok kifinomult rendszerével, amit épp az elnök akkori erőteljes föllépése igazol annak az összes következményével. Ma már a rendszer lényegéből adódóan nincs, aki föllépne – ez az orbáni modell által teremtett morális válság, amit nagyon is kifejez ennek az oly magányos politikusnak az egyre nyomasztóbb hiánya. Sólyom László, még ha hívták is, nem ment el az Operába – Magyarország utolsó köztársasági elnöke még távollétével is tiszteletet követel.