A szilveszterestét a Parlament mellett töltöttem, a Kossuth téren tüntető tömegben. A színpad közelében álltam, nem messze a Szilveszteri Kiáltványt megfogalmazó szónokoktól. Hol is lettem volna másutt? Hiszen ha megkérdeznék tőlem pár év múlva, hogy hol voltam azon a nevezetes napon, amikor az utolsó órákat rúgta a harmadik magyar köztársaság, nem venné ki jól magát, ha azt válaszolnám, hogy éppen virslit főztem a konyhában, de fél szemmel már a forrongó lencsére ügyeltem, túl ne főjön. Történelmi pillanatokban egy hírlapírónak illő a tűz közelében tartózkodnia, akárkik gyújtják meg a lángot – ott nézelődtem hát a köztársaságra fölesküdött, keserű sokaságban, és az arcokat figyeltem: vajon mit tükröznek abból, amit ezekben a hetekben én is érzek, s vajon érzik-e mások is ezt a különös szorítást a nyakon. Ezen tűnődtem.

Aztán jártam egyet a Parlament körül.

Elsétáltam József Attila szobrához – sokáig őt ott már úgysem látogathatom –, és útközben boldogan rohangáló kutyákat láttam a füvön.

Olyan otthonosan mozogtak, mintha egyenesen az Országházból szaladtak volna ki a fényre. S mennyire boldogok voltak! Istenem, mennyire boldogok voltak azok a parlamenti díszkivilágításban hancúrozó kutyák! Pedig a gazda súlyos nyakörvet csatolt a nyakukra, és a pórázt is szorosan fogta. S mégis milyen vidáman csaholtak azok a kutyák. A fojtogató pórázt vajon miért bocsátják meg a gazdának, s hogyan képesek újra és újra megnyalni a nyakörvet fölcsatoló kezet – ezen tűnődtem.

Aztán hajléktalanokat láttam, vörösre puffadt arcú, koszos szakállú embereket, akik a korlátra dőlve nézték a Dunát. S eszembe jutott róluk Attila, a hajléktalan író, aki Debrecenben lakik, most éppen egy emeletes panelház lépcsőházában, de csak addig, míg a Nagytemplomban vasárnaponként ájtatoskodó lakók föl nem fedezik őt, s ki nem rúgják végleg a fagyba.

Attila negyvenöt éves, állami gondozásban nőtt föl, és évek óta hajléktalan. Egy pesti egyetemi tanár szerzett neki egy öreg, lestrapált laptopot ingyen, Attila azon írta a regényét, míg a gép tönkre nem ment, úgyhogy most nem ír. De ettől még író, és az igazi írók akkor is írók, ha nem írnak. Ezt Attila is tudja. Úgyhogy öntudatosan úgy tartja magáról, hogy ő igenis író, akinek az a dolga, hogy az életet megírja. Amikor legutóbb találkoztam vele a debreceni főtéren, arról beszélt, hogy ha a Parlamentben ülő képviselők mindössze egy hetet töltenének az utcán egy különösen hideg téli hónapban fedél nélkül, meleg étel nélkül, meleg ital nélkül, egy fillér nélkül, családi védőháló nélkül, adakozó barátok nélkül, befolyásos ismerősök nélkül, akkor biztosan meggondolnák, hogy Attilát megbüntessék-e hajléktalan élete miatt.

– De hát hová menjek?! Senkim sincs! Hová menjek, ha utcán nem maradhatok, ha minden lépcsőházból kirúgnak, és a saját képviselőim börtönnel fenyegetnek? Bújjak a föld alá? – ezt kérdezte tőlem a fölháborodástól remegő Attila, és amikor a Parlament néma épülete előtt álltam 2011. december harmincegyedikén este, akkor fölnéztem a sötét ablakokra, és csöndben elismételtem a kérdéseit.

Nem mintha reménykedtem volna benne, hogy választ kapok. De különös szorítást éreztem a nyakamon, s úgy éreztem, enyhül a kín, ha Attila kérdései elhangoznak ott is, ahol efféle akadékoskodásokra többé nem kíváncsiak.

A regénye amúgy a saját életéről szól. Megkérdeztem tőle, hogy mi lesz a vége, mire zavartan nevetgélt: nem hagyom abba, amíg nem lesz happy end.