Megdöbbent, amit Pető Péter ír a Népszabadság december 22-i számában 99 év magány című publicisztikájában. Azon háborog, hogy Szlovákia nem fogadja el, hogy a magyar állam egyoldalúan a maga potenciális állampolgárává nyilvánította a határon túli magyarokat, s tesz is ellene: aki közülük kérelmezi és megkapja a magyar állampolgárságot, annak szlovák állampolgársága a módosított szlovák állampolgársági törvény erejénél fogva megszűnik. Ez ügyben szerinte „nem nacionalista nagyjelenet az asztalra csapás”, és „aki Tamás Ilonka jogfosztása miatt tiltakozik, az a nemzeti és etnikai kisebbségek jogaiért áll ki”, akárcsak „akkor, amikor Gyöngyöspatán vagy Hejőszalontán protestál”. Továbbá: „Ha a Magyarországon zsidó vagy cigány származásáért, szexuális orientációjáért, bőrszínéért vegzált emberekért szót emelünk, elemi kötelességünk kiállni a Szlovákiában magyarságuk miatt jogfosztottakért is”. Vajon aki így ír, tudja-e, hogy szomszédaink közül kettő, Ausztria és Ukrajna több más államhoz hasonlóan kifejezetten tiltja a kettős állampolgárságot? Szlovákia nem ilyen szigorú, csak azt nem fogadja el, hogy valaki, aki Szlovákiában született, ott él, ott keres, ott adózik, ott részesül szociális juttatásokban, csupán etnikai hovatartozása okán egy másik ország állampolgára legyen. Ehhez Szlovákiának joga van, nem sért vele semmiféle kisebbségi jogot.

Amikor egy ostoba, értelmetlen nyelvtörvénnyel korlátozták a szlovákiai magyarok anyanyelvhasználatát, az ellen valóban helyénvaló volt az asztalra csapni, az valóban kisebbségi jogokat sért. Az ellen, hogy Malina Hedviget azért bántalmazták, mer magyarul beszélt, hasonlóképpen tiltakozni kellett. Amikor a Fico-kormány galád módon Malina Hedviget vádolta meg, ki kellett állni mellette. De ahhoz Szlovákiának joga van, hogy ne fogadja el, ha a dunaszerdahelyi stadionban irredenta demonstrációt rendeznek Magyarországról érkezett szurkolók (csak a gumibotozásuk ellen volt indokolt tiltakozni, de az irredenta fellépést a magyar politikának el kellett volna ítélnie), vagy ha egy kelet-szlovákiai kisvárosban rendeznek Magyarországról érkezettek irredenta megemlékezést a bécsi döntés évfordulóján. Ebbe a kategóriába – nem a kisebbségi jogvédelem, hanem az irredenta gesztusok kategóriájába – tartozik az is, ha Magyarország egyoldalúan állampolgárává nyilvánítja a szomszéd országokban élő magyarokat, vagyis a határain túlra terjeszti ki a magyarországi politikai-közjogi közösséget. Az állampolgárság ugyanis nem a kisebbségi identitás kifejezése – erről a nyelvhasználat, a kisebbségi nyelvű oktatás és kultúra, a kisebbségi szervezetek működése szól –, hanem közjogi kapcsolat, mint azt mellesleg mostanában a Fidesz-kormány büszkén hirdeti is. A szomszéd országokban élő magyar kisebbségek egyéni és kollektív jogainak védelmét az Antall- és Horn-kormány alapszerződés-politikája szolgálta, hiszen a második világháború óta először ismertették el a szomszéd országokkal a magyar kisebbségek kollektív jogait és azt, hogy azok biztosítása nemzetközi kötelezettségük. Ezeket az alapszerződéseket utasította el az Antall-kormánnyal szemben még csak Csurka István és Torgyán József pártja, majd a Horn-kormánnyal szemben már Orbán Viktoré és Lezsák Sándoré is, pusztán azért, mert a magyar állam megerősítette általuk a békeszerződésekben megvont határok elismerését. A magyar jobboldal egészének újabb, a kétezres években követett politikája immár valójában nem a kisebbségi jogokról, nem az autonómiáról, hanem „a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről”, vagyis a Magyarország és a magyar kisebbségek tagjai közötti közjogi kapcsolatról szól: ezt szolgálta első lépésben a státustörvény (melyet az európai intézmények elutasítottak) és a Máért, második lépésben pedig a magyar állampolgárság kiterjesztése a határon túli magyarokra. Ennek logikus következménye, ha részt vehetnek a magyarországi választásokon, erősítve a jobboldal szavazóbázisát.

Miért a jobboldalét? Azért, mert a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok ugyanúgy megosztottak a magyar államhoz fűződő kapcsolat kérdésében, mint a magyarországiak. Az az irányzat, amelyet az elmúlt két évtizedben az RMDSZ számos vezetője vagy korábban a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának vezetése, annak szakadása óta pedig a Híd képvisel, az adott ország többségi demokratikus erőivel való együttműködésben keresi a magyar kisebbség emancipációjának lehetőségét, vállalva az ottani politikai közösségbe való integrációt is. Ők nem szorgalmazzák a magyar államhoz fűződő közjogi kapcsolatot, követőik nem kérnek magyar állampolgárságot, és nem is vesznek majd részt a magyarországi választásokon. Ők is azt tartják, hogy a magyarországi népképviseletről, amely a magyarországi gazdaság- és társadalompolitikát határozza meg, a magyarországi magyarok jogosultak a választásokon dönteni, nem ők. A másik, leginkább Tőkés László és Duray Miklós nevével fémjelzett irányzat kezdettől fogva tagadja a többségi politikával való együttműködés lehetőségét, folyton Budapesten keres támogatást, és amióta a Fidesz felkarolta a kettős állampolgárság ötletét, arra is igényt tart. A Fidesz köztudottan őket támogatja. A kisebbségben élő magyarok jogérvényesítésében elért számottevő eredmények, a magyar oktatásnak, nyelvhasználatnak Romániában és Szlovákiában elért kiterjesztése, a kulturális autonómia Vajdaságban elért intézményesülése az együttműködésre törekvő irányzat sikere. A Fidesz és a vele a szomszéd országokban együttműködők által képviselt konfliktusos politikának nincs a kisebbségben élők számára érdemi hozadéka.

A választójoggal kapcsolatban rendre arra hivatkoznak, hogy a külföldön élő állampolgárok választójoga elterjedt nemzetközi gyakorlat, érvényesül az európai országok többségében. Ez igaz, és indokolt is, amikor hosszabb-rövidebb ideig, például vendégmunkásként külföldön tartózkodó, de korábban az adott országban élő, az ottani politikai közösséghez tartozó személyekről van szó. Ha azonban azoknak adnak állampolgárságot, akik sohasem éltek életvitelszerűen Magyarországon, és ők kapnak választójogot, akkor nem európai, hanem balkáni normák érvényesülnek, hiszen Horvátország, Románia és Szerbia fejezi ki ilyen módon igényét arra, hogy előbb-utóbb újra egy állam keretei között éljen a más államba került horvátokkal, románokkal, illetve szerbekkel. Ilyen igényt fejez ki a kettős állampolgársággal és a határon túliak választójogával a trianoni sérelem meglovagolásával tábort építő magyar jobboldal, e tekintetben is eltávolítva Magyarországot a népek megbékélésére épülő modern Európától.

Az, hogy a magyar kisebbségek jogérvényesítésének ügyében különféle álláspontok vannak mind a magyarországi, mind a határon túli magyar politikában, természetes dolog. Eltérően közelítették és közelítik meg a nemzeti kérdést évtizedek óta különféle szlovák, szerb, cseh, horvát, román vagy éppen német politikai erők is. Igaz, ott a nacionalizmus fokozatos térvesztésének lehetünk tanúi, nálunk pedig, legalábbis a politikai szférában, egy ideje az ellenkezőjének. De miért kell meghátrálni a nacionalizmus előtt, mint a magyar szocialisták teszik, akik előbb a Máért, majd újabban a kettős állampolgárság ügyében tették magukévá a jobboldal álláspontját, vagy mint a Haza és Haladás alapítványban tevékenykedő közjogi gondolkodók, akik elfogadják a kettős állampolgárságot és a választójog kiterjesztését, vagy most éppen a Népszabadság publicistája?