Gyerekverők
Attól tartok, hogy valójában nagyon kevesen értik – akarják, tudják, merik érteni –, miről is szól ez a szenvedélyes küzdelem, amit a kormányfő – és az ő nézeteit megtestesítő (vö. Corpus Iuris) Hoffmann Rózsa államtitkár – vív azért, hogy a gyerekeinknek a jövőben sokkal, de sokkal rosszabb legyen az élete, a gyerekkora, mint eddig. Noha – tegyük hozzá! – eddig se volt éppen fenékig tejfel, sem otthon, sem pedig az iskolában.
Bő ötven éve jelent meg először A. S. Neill Summerhill című könyve, tehát legkésőbb azóta tudhatja mindenki, akit érdekel, hogy a gyerekek eredményes neveléséhez nem kell más, csak szeretet, türelem, odafigyelés, egyenrangúság és demokrácia. Na jó, azért egy kis humor és bölcsesség sem árt, de ilyesmit nem lehet sem előírni, sem megkövetelni. Mindenekelőtt az iskolát (óvodát) kell a gyerekek fejlődés-lélektani igényeihez alakítani, és – természetesen – nem fordítva.
Ugyanilyen eredményre vezettek Jean Piaget híres óvodai kísérletei is: a demokratikusan vezetett gyerekcsoportok teljesítménye hosszú távon – és az oktatás, nem kétséges, hosszútávfutás – messze meghaladja az autokratikus, vagy a laissez-fair irányítású csoportokét.
Mi lehet tehát az oka annak, hogy sokgyerekes felnőtt emberek, akik nem is ostobák, nem is teljesen műveletlenek, hatalmi pozícióba kerülve, azon munkálkodjanak, hogy a gyerekeket agyonfegyelmezett, autokratikus szellemű állami iskolákba nyomorítsák, és lehetőleg még verjék is?
Sajnos, az a helyzet, hogy erre a kérdésre nem válaszolhatunk a political correctness tökéletes tiszteletben tartásával, mégis, az ügy végtelen fontosságára tekintettel, lehetetlen egyáltalán nem válaszolnunk.
Nos, szembe kell néznünk azzal a valószínűséggel, hogy a gyereksanyargatás hívei maguk is sanyargatott gyerekek voltak.
(A korábbi években nagy nyilvánosságot kapott írásokban – Blikk, Népszabadság, vagy éppen e lap szerzőjének, Pünkösti Árpádnak a Fidesz szeplőtelen fogantatásáról szóló könyvében – több esetben is szóba kerültek tanároknak, a család jó ismerőseinek, vagy éppen magának az érintettnek az elbeszélései nyomán a miniszterelnök szüleinek nemritkán tettlegességben is megnyilvánuló kemény, szigorú, tekintélyelvű gyermeknevelési elvei. Ezeket a ma már köztudomásúnak számító megállapításokat azóta sem cáfolta soha senki.)
Olyan gyerekek, akiket a szüleik nem jól szerettek. Természetesen ők ezt nem tudják. Sem a gyerekek, sem maguk a szülők. Sőt gyakran az ilyen agyongyötört, agyonszabályozott, nemritkán ütött-vert gyerekek a legnagyobb tisztelettel néznek fel az őket rideg szeretetlenségben felnevelő szüleikre. Gyakran mondogatják: ha nem kaptam volna pont jókor néhány egészséges atyai pofont, akkor talán sohasem lett volna ember belőlem. (Kérdés: vajon így lett-e. És ha igen, akkor miféle.)
Bizonyítsunk elegánsan: negatív közelítéssel. Vajon elképzelhetőnek tarjuk-e, hogy szeretetben, gyengédségben, szabadon nevelt gyerekek felnőtté válva azt favorizálnák, hogy a következő nemzedékeket vasszigorral, lelkileg sanyargatva, fizikailag bántalmazva neveljék? Ugye, hogy ez tökéletes képtelenségnek tetszik?
Tehát a kognitív disszonancia elleni kemény, ámde alaposan elfojtott küzdelem működik ezekben a hetedíziglen sérült családokban, ahol apáról fiúra öröklődik a bántalmazás, a túlszabályozás, a helyes (a szülő, a tanár, általában a felnőtt/felsőbbség által annak tartott) magatartás szabályainak betartatása, ami úgy jelenik meg, mint erkölcsi kérdés, a szülők, és általában a felnőttek iránti engedelmesség Istentől származtatott kötelezettsége, mindenféle vizsgálat, visszakérdezés, megfontolás nélkül. Vagyis az önálló gondolkodás tilalma.
A szabadságtalanságban töltött gyerekkor jellemző következménye a szorongás. A félelem elsősorban saját démonainktól, és – éppen emiatt – a szabadságtól. Attól, hogy magunkat szabadon eresszük, lecsatoljuk a pórázról. Ez a fajta nevelés azt a képet alakítja ki ugyanis a gyerekben, és a belőle lett sohasem egészen felnőttben, hogy az ember alapvetően bűnös, veszélyes, kártékony lény, akit pórázon/kordában/szabályok és fenyegető büntetések ketrecében kell tartani, ellenkező esetben elszabadul, és ki tudja mire lesz képes.
Minden cselekedetük alapvető mozgatórugója a félelem. A félelem, amely egyfelől agressziót, másfelől viszont fokozott biztonsági igényt szül. Arról van tehát szó, hogy paranoid képzetek ellen kell küzdeniük egész életükön át. Nem is olyan meglepő ez, ha magunk elé képzelünk egy védtelen és a szülei iránt tökéletes bizalmat érző kicsi embert, amint fölé magasodik a hatalmas, félelmetes apa, és rá mennydörög, vagy éppenséggel meg is üti őt. Ez a kép, ez a félelmetes és örökké fenyegető felettes én, sohasem törlődik ki a tudattalanból, egy életen át kísért.
Az ilyen ember – leggyakrabban sajnos – nem szabadulni akar a saját démonaitól, hanem abban reménykedik, hogy élménye, tapasztalata nemcsak gyakori, általános, vagyis common sense, hanem kívánja is ezt, tudniillik, hogy ennek révén saját magát „normális” megfelelő személyiségként élhesse meg. Ugyanakkor természetes – az előbbiekből következő – a vonzalma a hatalomhoz, és általában a nyilvános, látványos sikerhez. Ő maga szeretne lenni a félelmetes és fenyegető felettes én, hogy ne ő maga féljen (annyira), hanem inkább tőle féljenek. Hogy személyiségét kiterjeszthesse, példává, követendő centrummá tehesse.
Nem más ez, mint amikor a gyerek a babáival/bábjaival játssza el azt, amitől fél, ami – traumaként – őt magát érte.
Sajnos, ezek a bábok most mi magunk vagyunk. És ami még sokkal rosszabb, a mi gyerekeink.
