Bármely országban népünnepély lenne egy olyan új alkotmány születése, amely nemcsak a tévelygés és a nyomorúság évtizedeinek vet véget, de elhozza a szabadság, a jólét és a nemzeti büszkeség korszakát, ráadásul úgy, hogy a szövegezésben több millió polgár vett részt aktívan. Ehhez képest az új magyar alkotmány hatálybalépését közönyös csend fogadja. Ünnepelni ma csak abban a házban fognak, amely szimbolikusan is a legtávolabb áll az éveken át hangoztatott plebejus világtól.

Miért nem örülnek az emberek annak a sok jónak, ami az elmúlt másfél évben történt, miért csak az Operaházban lesz ma vigalom? Persze ennek a kérdésnek az ellenkezőjét is fel lehetne tenni. A közönyös csend ugyanis nem csak a Fidesz valóságértelmezése felől nézve szorul magyarázatra. A romló gazdasági adatokból, az életszínvonal csökkenéséből, a jogállam leépítéséből, a hatalomfitogtatásból kiindulva azt is fel lehet vetni: miért nem tiltakoznak többen, hangosabban? Miért tűrik az emberek csendben, hogy a Fidesz egymagában döntsön az új alkotmányról, hogy megszálljon minden független intézményt, hogy Magyarországot teljesen elszigetelje Európában? Miért nem tüntetnek a 316 forintos euró vagy az adóemelések miatt?

Valószínűtlen, hogy 2012 a csend és a nyugalom éve lesz. Túl sok a feszültség és a keserűség a társadalomban. Túl kevés az őszinte beszéd a politikában. Talán soha nem volt még ilyen távol kormányzati propaganda a valóságtól, mint manapság. Miközben adócsökkentésről beszélnek, tucatnyi adót megemelnek. Amit csinálnak, az „nem megszorítás”, holott a kiigazítás mértéke 1000 milliárdos nagyságrendű. „Mindenki jól jár” az egykulcsos adóval, csak a munkavállalók jelentős része nem. Az egymillió munkahely „reális cél”, bár közel két év alatt nem jutottunk hozzá közelebb. „Csökkentik az államadóságot”, amely ennek ellenére nő.

Nehéz elképzelni, hogy a szavak és a tettek közötti ekkora ellentét sokáig fenntartható legyen. Ha más nem is, a gazdasági realitások és a matematikai szabályok előbb-utóbb kikényszerítik az őszinte beszédet. Végül is ez az IMF-konfliktus fő tétje, nem a nemzeti szuverenitás elvesztése vagy megőrzése. Ami biztos: az az érv hamis, hogy az IMF szegénységet hoz, ezért küzd ellene a kormány. Kétségtelen, a Világbank nem támogatja a felelőtlen költségvetési politikát, de már tavaly jelezték a kormánynak, hogy szükségtelenül drasztikusnak tartják azokat az intézkedéseiket, amelyekkel a szegényeket hozzák még nehezebb helyzetbe. Mert az is tény, hogy a rendszerváltás óta még nem volt olyan kormány, amelyik tudatosan és következetesen növelte a társadalmi különbségeket. Az elmúlt húsz évben összességében jelentősen nőtt a gazdagabb és a szegényebb rétegek közti távolság. De ez általában a kormányok szándékai ellenére és nem annak következtében alakult így. A második Orbán-kormány esetében nem is arról van szó, hogy a preferált tehetőseknek adnak, a szegényeknek pedig nem, és ez növeli a különbséget. Az összefüggés közvetlen. A jómódúaknak előnyös legtöbb intézkedés kifejezetten a szegényebbeket hozta még nehezebb helyzetbe. Szemléletes példa erre a végtörlesztési konstrukció, amely azokon segített, akiknek több pénzük volt, miközben az árfolyamromlással ártott a többieknek. De a magas keresetűek jövedelmét növelő egykulcsos adó is az alacsony keresetűek jövedelemcsökkenésével járt együtt.

Ebbe a társadalompolitikai koncepcióba illeszkedik a szociálpolitikai támogatások csökkentése és a kikényszerített közmunka, amelyért az általános bérezésnél kevesebb jár. Az iskolarendszer úgy alakul át, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek még inkább kiszorulnak a társadalmi mobilitás csatornáiból. Rosszabb minőségű oktatást kapnak majd olyan szakiskolákban, amelyek nem adnak igazi esélyeket a munka világában. Számos európai kormány a válsághelyzetben nagyobb áldozatot kért a gazdagabb rétegektől. A magyar kormány az ellenkező utat választotta. Nem akart ingatlanadót, vagyonadót. Ehelyett az áfát emeli, ami szintén a szegényeket érinti érzékenyebben.

A kormány gőzmozdonyelmélete szerint az erősödő középosztály húzza majd maga után az egész társadalmat, ezért kell őket támogatni. A fogyasztási és foglalkoztatási adatok azonban nem igazolják az elmúlt másfél év döntéseit. A tehetősebbekre fókuszáló adócsökkentés és családtámogatási rendszer nem eredményezett gazdasági növekedést, ugyanakkor a felmérések szerint az alsóbb társadalmi csoportok lényegesen rosszabb körülmények között élnek, mint korábban. A lecsúszás folyamatos. Ijesztő és sokkoló volt az idei karácsonyi ételosztásnál a soha nem látott hosszúságú sor a Blaha Lujza téren. A kormánypárti politikusok a nyomorral szemben egyelőre csak hatósági és rendvédelmi eszközökkel küzdenek: kriminalizálják a hajléktalanságot, a guberálást, a kisebb szabálysértéseket.

Azoknak, akik ma este az Operaházban ünnepelnek, kétharmados a többségük a parlamentben, de a választói támogatásból arányaiban éppen akkorát veszítettek, mint a szocialisták 2006 és 2007 között. A bizalomvesztés azért nem látványosabb, mert a csalódott emberek számára egyelőre nincsen nyilvánvaló alternatíva. Ettől nyilván nem függetlenül, egyre erősebb az igény a demokratikus erők összefogására. Eljöhet az a pillanat, amikor az egymással is versenyző ellenzéki pártok közül az kerül hátrányba, amelyikről a baloldali, liberális vagy csak kiábrándult szavazók úgy gondolják, hogy az összefogás hátráltatásával csökkenti a kormányváltás lehetőségét. Az Operaház elé szervezett megmozdulás is ezt a folyamatot mutatja, hiszen azon egyszerre jelenik meg az MSZP, a Demokratikus Koalíció, az LMP, az ágazati szakszervezetekből létrejött Szolidaritás, a közösségi oldalakon szerveződő Milla csoport, valamint a magát a valódi baloldal letéteményesének tartó 4K!, hogy a szilveszterkor megalakult Tiszta Kezekről már ne is szóljunk.

A parlamenti ciklusok logikája alapján nem valószínű, hogy a most kezdődő év lenne az, amelyikben az átfogó ellenzéki együttműködés megszületik. Ez persze csak abban az esetben igaz, ha a szokásos ciklusok szokásos logikájára gondolunk. Egyelőre csak az látszik, hogy a kormány a nem hagyományos gazdaságpolitikájával, a hatalmi terjeszkedéssel, a külföldi partnerek ellen folytatott háborúskodással beszorította magát a sarokba. Egyszerre összeveszni az amerikai külügyminiszterrel, az Európai Bizottság elnökével, a biztonságot jelentő IMF-fel, a magyarországi bankokkal nem sok jót ígér. Azok a magyar polgárok, akik mindezt távolságtartó közönnyel szemlélik, és minden bizonnyal egy békés, konszolidált, gyarapodó országban szeretnének élni, valószínűleg azt latolgatják, mi lesz a következő húzása annak a politikusnak, akinek ott a sarokban nincs sok vesztenivalója. Mi lesz fontosabb számára: saját maga vagy az ország?

Szükségtelenül drasztikus intézkedésekkel a szegényeket még nehezebb helyzetbe taszították