Berlioz az egyiküknek csodálatos zeneszerző, a másik számára a név egy Párizs környéki külvárosi negyedet jelent. A különbség nem is lehetne nagyobb a luxusban élő multimilliomos és a börtönből éppen kiszabadult vagány között. A gazdag fehér ember nyaktól lefelé béna, teljesen kiszolgáltatott, melléje ápolóként kerül a fekete bőrű fiatal. Ez az alaphelyzete a 2011-es év francia filmjének, egy vígjátéknak, amely a magyar mozikban Életrevalók címmel fut, bár az eredetiben Intouchables (Érinthetetlenek) a címe, s alig két hónap leforgása alatt közel 13 millió (!) nézőt vonzott a nyugat-európai országban.

A szám elképesztő: az ország lakosságának több mint húsz százaléka volt kíváncsi az egymástól fényévekre lévő társadalmi rétegeket gyakran kifejezetten szemtelen stílusban összehozó alkotásra.

A sors úgy hozta, hogy pont azon a december végi napon néztem meg az Életrevalókat, amikor az egyik kereskedelmi tévéadó a kora délutáni órákban a Rádió (Radio) című amerikai filmet vetítette. Valahol ez is arról szólt, mint a francia vígjáték: a másság elfogadásáról, az előítélet lebontásáról, a szolidaritásról, a testvériségről. Rádió egy szellemileg visszamaradt fekete bőrű fiú, akiért az észak-karolinai középiskola fehér bőrű amerikaifutball-edzője minden erejével kiáll. A majd tíz évvel ezelőtt forgatott mozi az Egyesült Államokban több mint 52 millió dolláros bevételt hozott.

Mindkét történetre lehet azt mondani, hogy oh, milyen megható, de ilyenek csak a mesékben fordulnak elő. Nos, mindkét (közönség)filmet valóságos történet inspirálta, s az eredeti történet hús-vér szereplői mindkét alkotás végén feltűnnek. S természetesen ezek a filmek sem oldják meg a problémákat, nem könnyítik meg senkinek sem a helyzetét, de talán elgondolkodtatják egy kicsit a nézőket. Jó értelemben nevelik arra, hogy próbálja meg elfogadni azt, aki a bőre színe, származása vagy fogyatékossága miatt más, mint a többség. S ha valaki legközelebb nem parkol le a rokkantaknak fenntartott helyre, már az is eredmény.

Az Életrevalókhoz és a Rádióhoz hasonlatos történetek valószínűleg Magyarországon is vannak. S ha arról olvasok, hogy most amerikai szemlélettel fogják megújítani a hazai filmgyártást, akkor miért ne lehetne elképzelni, hogy valamelyik történetet magyar–roma viszonylatban látjuk viszont?

Vajon a gazdag hollywoodi tapasztalattal rendelkező producer irányítása alatt lesz-e Magyarországon olyan filmes, aki egy lehengerlő komédia keretében szembesíti a magyar társadalmat az összes előítélettel, gyűlölettel és megvetéssel. Igaz történet a magyar lakosság akár húsz százalékát is becsábítani képes kasszasikerhez bőven akad. Nagyon jó lenne végre úgy nevetni magunkon, a bennünk lévő összes előítéleten, hogy a moziból kijövet valahol azt érezzük, nem vagyunk érinthetetlenek.